Vannak olyan napok az életemben, amikor reggel felkelek, és már akkor elhatározom: erre a dátumra soha nem fogok emlékezni. Nem fogok, mert nem akarok. Lefordítom a naptárat. Rá sem nézek a mikró időjelzőjére. Ez a nap törölve lesz.

Arra a napra sem emlékszem, pedig mennyiszer elképzeltem, milyen lesz, amikor utoljára vánszorgok el a bejárati ajtóig, kicsit sípoló tüdővel az esti rúgások miatt, a bordáim még mindig nyomják a tüdőmet, mintha össze lehetne ennél jobban is préselni, papucsban vagyok, hogy ne hallatszódjék a csoszogásom, mert már csak arra vagyok képes, a gyereket már a kisszobában felöltöztettem és megígértettem vele, hogy csendben lesz, és mi így megyünk, menetelünk a bejárati ajtóig, mintha egy csatatéren kelnénk át, megyünk, a kilincsre szegezem a tekintetem, tudom, hogy most sikerülni fog, és tényleg sikerül, az a barom még alszik, az a barom a gyerekem apja, az még horkol, innen hallom, és ráteszem a kezem a kilincsre, direkt nem nézek a gyerekre, nem akarok emlékezni az arcára erről a reggelről. A kilincsre jobban rá kell terhelnem, mint megszoktam, és akkor megrémülök attól, hogy mi van, ha éjjel lecserélte a zárat. Mennyiszer volt már, hogy az elmúlt években kiléptem ebből a házból. Ezerszer, reggel, délben, este, éjjel. Elképzeltem, hogy milyen lesz majd utoljára kilépnem rajta, és milyen lesz, amikor vége. Akkor azt hittem, majd csodálatos békét és szabadságot fogok érezni. Vakrémület. Már rohanunk a kertkapuig, és rohanunk végig az utcán, a gyerek rohan velem, nem kell noszogatni, szaladunk. Bőröndünk nincsen, mert nincs mit beletenni. Hét évet sem lehet hova tenni, csak az ember torkát szorítja, mint egy kötél.

De nem jegyeztem meg a dátumot. Nem tudom, milyen nap volt. Biztos sütött a nap, biztos nem történt semmi. Ősz volt és zuhogtak a hátunkra a falevelek, puhán és ordítva, de mire az utca végére értünk, már szakadt a hó és folyton elcsúsztunk a befagyott tócsákon. Egy ilyen napon mégis inkább illene esnie az esőnek és borzongatóan hidegnek kell lennie. Azért vacogtam. Mert erre viszont biztosan emlékszem. A vacogásra. A nagy semmire. Amibe elindultunk. A híd alá. Mindegy. Csak a gyereket ne vegyék el. És ide ne kelljen visszajönni.

A gyerekotthonból szöktetett el, amikor tizenhat éves voltam.A barátnőim irigykedtek, hogy tényleg sikerült egy ilyen férfit magamba bolondítani. Vett nekem egy iPhone-t és a hercegnőjének hívott, és megígérte, hogy lesz egy szép kertes házunk a Mecseken, fullpanorámával a városra, és nekem rózsáim lesznek a kertben, lesz kutyánk meg macskánk, meg úszómedencénk és jacuzzink, saját autó mindkettőnknek, márkás ruháim lesznek végre, Gucci, Dolce&Gabbana, a saját ruháim, nem pedig a szakadt ezeréves adomány ruhákban fogok járni. Parfümjeim is lesznek, nem kínai kölnik. Szép leszek, végre, mint egy nevelőanya. Minden hétvégén elutazunk valahova, és emeletes házban fogunk lakni, és szép ruhákban fognak járni a gyerekeink és örökké úgy fog szeretni, mint most. És hogy ebben igazán, tényleg, eskü, tutifixen bízhatok, mert hiszen ismerem őt. Sosem szegi meg, amit megígér. Mert egy ilyen drágakővel, egy ilyen ékszerrel, mint én vagyok, nem lehetséges máshogy bánni, babám. És örökké a tenyerén akar és fog is hordozni, és még, és még sok mindent megígért, és fogadkozott, ültünk az új Mercedesében, félig felém fordult, a bal alkarjával a kormányra támaszkodott, a másik kezével az arcomat cirógatta, vigyorgott, úgy mondta, a tekintete tiszta volt és hazug, és én mindent elhittem neki. Nem foglalkoztam a libabőrrel, ami alattomosan borította el az egész karomat. Két ember helyett is hinnem kellett abban, amit mondott.

Csak most még, egyelőre, úgy alakult, hogy ebben a fél lakásrészben kell laknunk a haverjaival. Meg pont megvették azt a házat, amit kinéztünk a múlt héten. Keresünk jobbat, ne izgulj, hercegnő. Ami abban a fél lakásrészben történt, arra nem emlékszem. A haverjaira főleg nem. Semmire. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor nemet mondtam, kiráncigált a gyerekem apja a hátsó kertbe, belökött a kamrába, a fűnyíró mellé, és azt üvöltötte, hogy legközelebb szétveri rajta a fejemet. Meg kell értenem, hogy ha nem engedelmeskedem, az olyan, mintha nem szeretném eléggé. Szégyent hozok rá. Ezek nem nagy dolgok, amikre megkérnek. Nézzem csak, milyen jó dolgom van. Ha szeretem őt, akkor ez a legkevesebb, amit megteszek. Az ő barátai az én barátaim is. A barátai azok majdnem olyanok, mint a testvérei. Ami az enyém, az a tiéd, babám, ezt ígértem, ugye, tudod te azt nagyon jól, ott, akkor, a Mercedesben, mikor elhoztalak az otthonból és tettelek valakivé. Nélküle senki vagyok. És ha én az övé vagyok, akkor a testvéreié is vagyok.

Vezeklésből naponta hétmillió-négyszázkilencvenezer-ötszázharmincszor kellett elismételnem neki, hogy szeretlek. Amelyik napokon nem sikerült elégszer elmondanom, az utcára is ki kellett állnom, hogy bárkinek, aki szembe jön, annak a fülébe suttogjam, hogy szeretem. Ha sikerült, csak a testem egyik oldalát verte meg. Néha túlteljesítettem, olyankor nem vert meg, csak akkor nem bírtam leülni. Mivel nem volt semmi pénzem, az ilyen napokon adott egy doboz cigire valót. Vagy drogra valót. Valamire valót, ami képessé tesz arra, hogy ne emlékezzek.

A gyerekem fel fog nőni. Miatta szaladunk végig az utcán, napsütésben, esőben, hóban, bármiben. Ezt később értem meg. Most, ahogy mesélem magának. Hogy miatta tudtam elmenekülni. Pedig még az arcára sem emlékszem arról a reggelről. De minden befagyott tócsáról, amin elcsúsztam, csak azért keltem fel, mert ő toporgott mellettem, a sovány kezét nyújtotta, teljes bizalommal abban, hogy van benne elég erő. Nem tud megtartani, de miatta eljátszom. Talán már nem is csak megjátszom. Nem akarok játszani úgysem. A gyerekem fel fog nőni. Iskolába fog járni. Munkahelye lesz és családja. Tudni fogja, hogyan bánjon egy nővel, akihez tartozik. Lesz pénze, talán nem lesz gazdag, az nem is fontos, de lesz annyija, amiből normális életet élhet. Nem fog emlékezni arra, mi történt az első hét évében. Talán csak arra fog néha panaszkodni, hogy olyan munkát nem akar vállalni, ahova ingben kell járni, mert a ruhagallért nem tudja elviselni. Folyton szorítja a torkát.

Bővebben a Traumaközpont emberkereskedelem ellenes munkájáról