Sárinak hívják a feleségemet, de amikor róla gondolkozom, csak az asszonynak hívom. Vajon ő szokott-e rólam gondolkozni, és olyankor a nevemen szólít-e, vagy csak azt mondja, hogy az uram. Nekem is van uram. De egymás közt csak úgy hívjuk, hogy a Gazda.

A Gazda jó.

Pedig az elején gyűlöltem, és volt, hogy neki akartam esni, a többi társam fogott le. De idővel rájöttem, hogy tényleg csak a javunkat akarja. Hogy az élet könnyebb, mert a Gazda gondoskodik mindenről. Nekünk nincs semmi dolgunk. Eltart minket. Koldulunk az utcán, és azt adjuk neki. Néha megver minket, de megérdemeljük, mert olyankor egyikünk nem dolgozott eléggé. Nem tudom, hogy élhettünk korábban a Gazda nélkül. Elvesznék nélküle.

Óceánjáró hajó, fél év. Több ezer eurós fizetés. Lakhatás és teljes ellátás értelemszerűen a hajón, ingyen. Elkölteni sem tudnám a fizetésem, mert be vagyunk zárva, ennek az asszony kifejezetten örült. A pénznek. Hogy mire jön a negyedik gyerek, hazajövök, és ennyiből veszünk egy rendes családi házat. Most egyszobásban lakunk, a hirdetésben azt írták, amerikai konyhás. Fogalmam sem volt, mit jelenthet. Pedig az csak azt jelenti, hogy ahol főz az asszony, ott alszunk is.  Az újsághirdetést kivágtam, este megmutattam neki. Vajon azért derült fel annyira az arca, mert nem leszek itthon fél évig?

Reggel felhívtam a telefonszámot az építkezésről. Akkor beszéltem először a Gazdával. Csak kettőt csengett, és már fel is vette, a hangjából ítélve valami fiatal suttyógyereknek képzeltem, biztos ő az ügyintéző, gondoltam, és hallottam, hogy nagyokat szippant a cigiből, miközben beszélünk. Az ilyenek szoktak fehér Marlborot szívni, nekem csak barna Szofira futja. Igyekszem úgy fújni a füstöt, hogy ne hallja.

Estére pakoljak össze, hirtelen megüresedés van, holnaptól már a nyílt tengeren leszünk. A kiképzést az első napokban megtanítják. Visszautasíthatatlan ajánlat. Figyeljen, bátyja, megmondom magának az őszintét, darálta, nem szoktam így felvenni valakit, meg átugrani a több hónapos betanítást, de magával most az egyszer kivételt teszek. Este nyolckor a Blahán vesznek fel, ne késsek, mert nem várnak meg. Biztosítást és a vízumokat intézik. Egy sporttáskát vihetek a fedélzetre, és maximum öt kilós legyen. Az asszony még elugrott béhat vitaminért, azt mondta, hányinger ellen jó.

A furgon hátuljában ültek a többiek, mikor odaértem. A Gazda rám förmedt, hogy siessek, az asszonyt viszont szorosan magához ölelte. Én vagyok a legidősebb. Nem szólunk egymáshoz, nincs mit mondanunk. Úgyis csak fél év, felvesszük a fizut, aztán indulás haza. Ha végre ott tartanánk.

Nem emlékszem a Gazda nevére.

A Gazdának sok csaja van. A csajokat is ő tartja el, ahogy minket.

A Gazda nélkül mi lenne.

Órákon át zötykölődtünk a furgonban. Nem tudom, merre mentünk, mert ablak nem volt. Egyszer aztán megálltunk, istentudja, hol, valami nagy terület, rajta egy öreg házzal. Azt mondta a Gazda, csak holnap este tudunk indulni, mert a biztosításokkal valami gebasz van. Itt fogunk aludni. A szobában körben matracok, mindenkinek egy. A wc a kert végében, de hónapokkal később kaptunk egy vödröt, hogy azt használjuk. Mert hónapokig dekkoltunk ott. Végül már elvesztettem az időérzékemet. De ez az idő is mind ki lesz fizetve, ne aggódjunk.

Az elején még lázadtam. Egyszer próbáltam megszökni is, éjjel elindultam az úton, majdcsak kiérek valahol. De alig sétáltam fél órát, a Gazda várt a sarkon két férfival, akik alaposan összevertek. Ne higgyem, hogy nincsenek kamerák, ennyit mondott, ahogy belém rúgott, mikor már a földön feküdtem, és a verőpasasok a kezükről törölték a vért.

A telefonjaink már egy nap után lemerültek. Egyre kevesebb esélyt láttunk arra, hogy segítséget hívjunk.

Csak lassan mertük beismerni, hogy valójában fogva tartanak. Egymáson vezettük le néha a feszkót. Kiabáltunk egymással. Az egyik fazonnak bevertem egyet, mert nagyobb szelet kenyér jutott neki. De végül már figyelemre sem méltattuk egymást. Csak ültünk egész nap a szobában, és vártunk. Attól tartottam, hogy majd eladják a szerveinket, mint a filmekben. De végül csak koldulni kellett valami közeli városban, amiről azt sem tudom, hogy hívják.

Vajon ki kezdte el Gazdának hívni. Láthatóan szerette, ha úgy hívtuk.

A Gazda erős és határozott. Mi gyengék és szánalmasak vagyunk.

Meddig lehet kenyéren és vízen élni.

Mennyi pénzt lehet koldulni egy nap alatt.

A Gazda még hány embernek a gazdája?

A főtéren állva sokszor olyan, mintha az épületek homlokzata meggörbülne. Mindjárt rám szakad. Olyankor hevesen kezd dobogni a szívem, és szúr a mellkasom. Nem kapok levegőt. Elájulok. Pár óra múlva térek magamhoz. Koldulok tovább.

A Gazdától kapunk esténként valami fehér tablettát. Azt mondja, az egészségünkért. Az ajtófélfának dől, valami töményet iszik, és vihogva nézi, ahogy egyre bódultabbá válunk, és mindenféle szörnyekkel viaskodunk. A hamut ránk pöcköli, a csikket a karunkon nyomja el. Néha fotókat is készít, azt hiszem, de ilyenkor megesik, hogy elvesztem a látásomat.

Délelőttönként megvernek.

Délután koldulok. Pánikrohamok.

Félek az emberektől. De kell a pénzük. Gyűlölöm az embereket. Ők is gyűlölnek engem.

Egyre kevesebbet gondolok az asszonyra, távolivá vált, meg az is, aki én voltam egykor. Lehet, hogy nem is igaz. Lehetetlen, hogy máshogy is élhettem korábban. Biztos lett új pasasa. Én már úgyis képtelen lennék eltartani. A Gazda tart el engem is.

Hajnalban törték ránk az ajtót. Rendőrök voltak, vagy katonák, nem tudtam eldönteni. Hol a Gazda? Ő hozta őket is? Hatan vannak, kiabálja ki az egyik, mind férfiak, basszameg, teszi hozzá, ahogy a zseblámpával körbevilágít. Belevilágít az arcomba. Ennek nem lesz jó vége, ha a Gazda megtudja. Valaki bekiált, hogy fent a szobában nők vannak. Meztelenek. Szóljatok már a Juditnak, hogy menjen az emeletre a nőkhöz. A takarókat a bejáratnál hagytam. Ilyen mondatok jutnak el hozzám. Nem értem, mi történik. Hiába hunyorgok mindenfelé, a Gazdát sehol sem látom.

Az egyik férfi a szoba közepére áll. Azt mondja, ez egy mentőakció. Nem szól egyikünk sem. Kimenekítenek innét, ismétli meg. Semmi reakció. Idegesen kérdezi, hogy magyarok vagyunk-e. Erre bólintok. Értik, amit mondok? Hall engem? Megint bólintok. A rendőrök lassan támogatnak ki. A teraszon látom a Gazdát, bilincs van rajta, és két smasszer fogja közre. Hitetlenkedve nézek rá. Vajon vannak-e még arcvonásaim.

Mi lesz ezután. Nincs a Gazda, ezt egyből megértettem. A rendőr azt mondja, ezek már akár több, mint tíz éve élhettek így itt.

Tíz éve. Mi lesz a Gazda nélkül.

Hova menjek. Hol vagyok.

Lépni sem bírok, folyton megroggyannak a lábaim.

A gondolataim folyton megszakadnak.

Azt hiszem, én már a Gazdához tartozom.

Esélyem sincs újrakezdeni.

Bővebben a Traumaközpont emberkereskedelem ellenes munkájáról