Hazánkban huszonnégyből csak egy esetben derül fény a gyerekkori szexuális abúzusra, mert az áldozatok általában hallgatnak. A Traumaközpont – az AdakozóKedd kampányhoz csatlakozva – azokat támogatja a feldolgozásban, akik nem engedhetik meg maguknak a terápiát. A Nők Lapja Café interjúja szakembereinkkel.

Berta kilenc éves volt, amikor apja maga mellé fektette, és az alsóneműjébe nyúlt. Megtanult élni a titokkal. Jenynek senki sem hitte el, hogy apja molesztálja, még akkor sem, amikor felnőtt korában felhívta ezzel az anyját, sőt még neki kellett bocsánatot kérni a családtól. Egy 49 éves nő már korán megtanulta, hogyan tartsa magában, hogy apja a „kezdetek óta” molesztálta,

14 éves korában meg is erőszakolta. Lindi olyan sokáig őrizte magában a titkot, hogy bátyja rendszeresen „fogdossa”, hogy már csak írni tud róla, beszélni nem. Amikor megemlítette szüleinek a témát, azt mondták, csak a szokásos „nyivákolás”.

Titi pénzt kapott a nevelőapjától, hogy el ne árulja: a férfi előtte maszturbál. A Beszélj róla! weboldalán mostanáig 317-en osztották meg történeteiket; közös bennük, hogy az áldozatok legtöbbször szinte teljesen magukra maradtak, és nem beszéltek környezetüknek az őket ért traumáról, vagy ha mégis megpróbálták, a legközelebbi hozzátartozójuk sem hitt nekik.

Richter Júlia, a Traumaközpont szakmai koordinátora, klinikai szakpszichológus és EMDR-terapeuta (az EMDR egy olyan terápiás eljárás, melyet traumatikus élmények következtében kialakult maradandó problémák kezelésére dolgoztak ki – a szerk.) a traumatúlélőkről azt mondja, „láthatatlan sérülésekkel” élnek: sebeik, belső sérüléseik sok esetben észrevétlenek maradnak a külvilág számára, egyedül, némán kell megküzdeniük kínzó érzéseikkel.

Ennek ellenére a trauma utólagos tünetei belül felemésztik az áldozatokat, akik a PTSD olyan változatos tüneteitől szenvedhetnek, mint például a trauma újraélése emlékbetörések vagy rémálmok útján, a traumára emlékeztető helyzetek elkerülése, az állandó, magas készenléti állapot (hyperarousal), de gyakori tünet a bizalomvesztés, a negatív énkép, a szégyenérzet, a negatív világnézet, az érzelmi szabályozási nehézség, az érzelmektől, fizikai érzetektől való elválás (disszociáció), a függőség, az önbüntetés, a fizikai betegség vagy akár a személyiségzavar is.

A szexuális abúzus gyerekkori áldozatainak sebei pedig még nehezebben tárhatók fel, hiszen a túlélők szégyellik a velük történteket, úgy érzik, megbélyegzettek, értéktelenebbek, mint a többi ember, vagy úgy ítélik meg, hogy a környezetük nem elég biztonságos ahhoz, hogy a történeteik megoszthatóvá váljanak.

Ahogy múlik az idő, és az áldozat egyre távolabb kerül a traumatizáló eseménytől, gyakran előfordulhat, hogy az élmények kiszorulnak a tudatból, és mivel a történtek álomszerűen valótlannak tűnnek, az áldozatokat gyakran marcangolja a kétség, vajon megtörtént-e velük az elképzelhetetlen, vagy csak kitalálták.

„Minden otthonhoz köthető emlékem kitörlődött”

Boglárka egészen 32 éves koráig egyáltalán nem emlékezett a vele történtekre. 28 évesen sem közvetlenül az abúzus miatt ment el terápiára, hanem azért, hogy kiderüljön, miért nem emlékszik a gyerekkorára. 10 éves kora előttről ugyanis semmilyen otthonnal kapcsolatos emlékképe nem maradt meg, csak néhány emlékfoszlányt tudott felidézni a nagyis nyaralásokból vagy az iskolából. 32 évesen történt az első aha-élménye, egy átbulizott éjszaka után hirtelen betört egy emlékkép, majd fokozatosan, darabról darabra állt össze a történet.

„10 éves voltam, és anyuék elmentek otthonról. Mivel faluban éltünk, nem gondolták, hogy be kell zárni az ajtókat. Volt egy szembeszomszédunk, Tibi, aki akkor 45-50 év körüli lehetett. Szellemi fogyatékos és alkoholista volt. Nagyon féltem tőle, mert mindig figyelt, de a szüleim megnyugtattak, hogy ő csak beteg.

Aznap otthon játszottam a szobában, mikor hallottam, hogy ugat a kutya. Kinéztem az ablakon, láttam, hogy Tibi bejött a kapun, és az ajtó felé tart. Sikerült az utolsó pillanatban elfordítanom a zárat, de eszembe jutott, hogy a nappaliban nyitva maradt az ablak, a tornácról pedig egy lépéssel be lehet jönni az ablakon keresztül a házba.

A következő kép, hogy ott van fölöttem, csak az erejét érzem, hogy elkezdi levenni az ingem. Nem értem, mi történik, próbálok kiszabadulni, de nem megy. Nem tudom, mit csinál, csak azt érzem, ezt nem akarom, de nincs erőm elszabadulni, és beletörődöm, hogy nem megy. Érzem az erejét, a leheletét, a sóvárgását”

– emlékszik vissza most már egészen tisztán Boglárka, de még mindig nem képes felidézni minden részletet, például azt, mi történt az abúzust követő egy-két évben. Van, aki egyből mindenre emlékszik, nála a történet rétegről rétegre bontakozik ki, mintha csak hagymát hámozna, sőt olyan emlékeket is őriz, amelyek sosem történtek meg: például hogy sikerült végül kitörnie, és kimenekülnie a házból.

A gyerekek jeleznek, csak nem halljuk meg őket

„A gyerekek elleni erőszak kapcsán fontos kiemelni, hogy társadalmi jelenségről beszélünk. Mindenki hallott már a parkban mutogató cukros bácsiról, ami azt mutatja, hogy a gyerekeket általában felkészítik arra, milyen típusú emberektől kell tartaniuk, a statisztikákból mégis az látszik, hogy a szexuális abúzus jellegű cselekmények 80 százalékát olyan emberek követik el, akiket a gyerek ismer, akikben megbízik.

Ezeknek az eseteknek a felében családon belül történik az abúzus, a másik felében pedig olyan emberek követik el az erőszakot, akik a gyerekek bizalmába tudnak férkőzni, például a család barátai, edzők, egyházi személyek és így tovább” – mondja Bagaméri Dániel, a Traumaközpont ügyvezetője.

A szervezet tavaly szeptemberben alakult azzal a céllal, hogy a traumát átélt hátrányos helyzetű klienseknek a piaci árnál kedvezményesebb, rászorultsági alapon működő pszichológiai segítséget biztosítsanak. Emellett a Traumaközpont olyan civil szervezeteknek tart prevenciós foglalkozásokat, képzéseket és szupervíziót, ahol a segítői munkát végző szakemberek traumatizált személyekkel dolgoznak, vagy munkájuk során maguk is traumatikus helyzeteket élhetnek át, így nemcsak a traumával kapcsolatos ismereteik bővülnek, de elkerülhetővé válik a másodlagos traumatizáció vagy a kiégés.

A NIOK Alapítvány online adománygyűjtést támogató oldalán, az adjukossze.hu-n futó Láthatatlan sérülések kampánnyal azt szeretnék elérni, hogy a terápiás segítség ne kiváltság legyen, hanem olyan hátrányos helyzetű, korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkező személyek is hozzájuthassanak, akik gyerekkori szexuális abúzus elszenvedői voltak.

Bár sokféle traumatizáltság létezik, tapasztalataik alapján leginkább ezzel a típusú problémával keresik meg ügyfeleik a Traumaközpontot. Bagaméri Dániel szerint a költségek fedezésén túl az is a céljuk a kampánnyal, hogy ráirányítsák a figyelmet erre a jelenségre.

„Szeretnénk egy olyan műhelyt létrehozni, ahol a traumával kapcsolatos tudás összegyűlik, és ahol hangsúlyt fektetünk a terápiára, a tudományos megközelítések hétköznapi alkalmazhatóságára és a megelőzésre.”

A legfőbb kérdés, amely a szexuális abúzus kapcsán minden laikusban felmerül, hogy vajon mi vezette az elkövetőt szörnyű tettére. Bagaméri Dániel szerint nagyon fontos elkerülni azokat a leegyszerűsítő és a társadalmi felelősséget korlátozó megközelítéseket, amelyek mögött az húzódik meg, hogy a gyerekeket szexuálisan abuzáló elkövetők többsége orvosi segítségre szorulna, ahogyan azt is, hogy ebből következően gyakran használják a pedofil, pederaszta, perverz szavakat ezekre a felnőttekre.

Valójában az elkövetők jellemzően nagyon is tisztában vannak azzal, hogy amit tesznek, az bűncselekmény. Más abúzusokhoz hasonlóan a szexuális abúzus is a hatalom, a kontroll gyakorlásáról szól, amelyben a szex eszköz, a gyerekekkel pedig könnyű visszaélni, és kicsi a lebukás veszélye is.

Richter Júlia szerint a hatalomgyakorlás mellett nagyon gyakori indok, hogy az elkövetőben összekeverednek a szeretetnyelvek.

„Máshol vannak a felnőtt és a gyerek számára az intimitás természetes határai. Ahogy a neves pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor mondta, nyelvzavar keletkezik a felnőtt és gyerek között: máshogy kezelik a gyengéd, intim közelséget kettejük között.

A gyermeki ártatlan szeretet kifejezését ezek a felnőttek szexuális igényeik kielégítésére használják. Ez nagyon furcsán hangzik, de ilyenkor a gyakorlatban elmosódnak a határok, főleg, ha a kisgyerekben is van kíváncsiság. Ez lehet az egyik oka annak, hogy gyakran olyan felnőttekről is kiderül, hogy ilyet tettek, akikről egyáltalán nem gondolnánk.

Ezekben az esetekben ugyan kevésbé erőszakos a tett, de ugyanolyan sérüléseket okoz, amiket nagyon nehéz feldolgozni, sőt a rengeteg önvád, szégyenérzet és tabu miatt gyakran még nehezebb is. Illetve gyakran előfordul az is, hogy a nők generációkon át azt a rossz üzenetet adják át egymásnak, hogy ezek a dolgok lényegtelenek, csak ki kell bírni, mintha az abúzus természetes velejárója lenne a nőiségnek.”

A gyerekkori szexuális bántalmazás kapcsán a másik gyakori kérdés – amely Boglárkát sem hagyja nyugodni –, hogy vajon miért kellett az áldozatnak titkolnia a történteket. Bár a hallgatás okai szerteágazóak lehetnek, a pszichológus szerint sokan érzik azt, hogy a környezetük nem védte meg őket.

„Sokszor előfordul, hogy az elkövető megfenyegeti az áldozatot, vagy valamilyen más eszközzel eléri nála, hogy ne beszéljen az abúzusról. A különlegesség, a kiválasztottság érzetét is keltheti például a gyerekben, azt állítva, hogy ez az ő közös titkuk, amit senki más nem tudhat meg.

Egy támogató közegben ennek a témának valamilyen módon elő kellene kerülnie, mert mindig van jele, a tabu miatt azonban ezekre a jelekre nemhogy nem figyelnek, hanem el is nyomják őket. Egyszerűbb nem venni tudomást a dologról, vagy azt gondolni, ez csak egyszeri eset volt, és reménykedni, hátha nem ismétlődik meg újra” – mondja Richter Júlia, és hozzáteszi:

„A legtöbb esetben azonban a gyerekek próbálnak jelezni, egyszer-kétszer előhozakodni a témával. De minél több idő telik el a konkrét esethez képest, annál inkább úgy érzik, nincs értelme erről beszélni, aminek következményeként megjelenik a belső önvád, szégyenérzet. A gyerekkor, sőt akár egy egész élet is eltelhet azzal, hogy nem beszélnek többet róla.”

Felépíteni a „belső” otthont

Az emlékezés révén Boglárkában apránként sok minden magyarázatot kapott, megértette, miért nem tudott sokáig elköteleződni, miért végződött annyi párkapcsolata bántalmazással, miért nem fájt az első szexuális együttléte, miért kell folyamatos nőgyógyászati problémákkal küzdenie, miért kereste folyamatosan a veszélyt, vagy miért nem tudta megosztani a problémáit a szüleivel.

A feldolgozási folyamatában az áttörést az úgynevezett EMDR-terápia hozta el, amire már egy éve jár rendszeresen, és azóta a mindennapi életében is egyre több minden kerül a helyére.

„Az EMDR-terápia, amivel a Traumaközpontban is dolgozunk, sokkal gyorsabban segíti elő egyes emlékek, élmények feldolgozását, mint az eddigi megközelítések – mondja Richter Júlia. – Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy gyorsan előhúzzuk az illető traumáját, kimossuk belőle, és ezzel vége is. A megfelelő terápiás kapcsolat kiépítését és az érzelmi stabilizálást követően az úgynevezett szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás során az agy két féltekéjét egyszerre stimuláljuk.

Azt fedezték fel, hogy a szemmozgások hatására az alvás REM-fázisához hasonló folyamat eredményeként a traumatikus emlékek adaptív módon feldolgozó útra terelődnek az agyban. Mindehhez nagyon fontos, hogy a kliens biztonságban érezze magát. Amikor közel kerül olyan emlékekhez, amelyek számára nagyon megterhelőek, azt is biztosan kell éreznie, hogy az ülés végével fel tud majd állni abból a székből, és folytatni tudja mostani felnőtt életét.”

Az emlékek néha annyira rémisztőek, hogy az egykori áldozatok érthetően mindent megtesznek az elkerülésért. Boglárka elfojtott érzései, így az undor, a szégyen, az önvád, a döntésképtelenség, a kontrollvesztés és a halálfélelem is csak fél évvel a terápia megkezdése után jöttek fel, azonban a történet csak ezek átélésével kerülhet helyre.

„Még ha az EMDR viszonylag gyors eredményeket is tud hozni, gyermekkori szexuális abúzus esetén ritkán lesznek azonnal jobban az érintettek, vagy ha igen, kérdés, hogy ez mennyire tartós – mondja a szakember. – A szembenézés, a kimondás óriási lépés, de itt nem áll meg a dolog, arra is fel kell készülni, hogy – mint minden feltáró folyamatnál, úgy az EMDR-nél is – egy ideig akár rosszabbul is érezheti magát a kliens, mielőtt javulásnak indulna az állapota.”

Arra a kérdésre, hogy van-e végső gyógyulás, megszűnnek-e valaha is a gyerekkori szexuális abúzus okozta tünetek, nem lehet egyértelmű választ adni, hiszen a gyógyulás nagyban függ például attól is, milyen hosszan tartó és mennyire súlyos volt az abúzus. A pszichológus szerint a legideálisabb kimenetel, amikor az esemény csak egy emlék lesz a sok közül, és nem fog újabb nehézségeket okozni, vagy a kapcsolatokra hatással lenni.

Traumától, helyzettől, emlékektől, személyiségszerkezettől függően azonban nem mindig az a reális cél, hogy a tünetek teljes mértékben elmúljanak. A szakember szerint már az is nagy előrehaladás, ha a túlélő megérti, miből erednek például az adott helyzetekhez nem illő reakciói.

Ez a fajta önismeret már önmagában is bekapcsolja azt a felnőtt ént, aki segíthet különbséget tenni veszély és biztonság között, az ittnek és a mostnak megfelelően szabályozni az érzelmi reakciókat, tartalmas kapcsolatokat kiépíteni, és általánosabban kézbe venni a saját élet feletti irányítást.

Ahogy Boglárka mondja, a gyógyulás számára olyan, mint amikor az ember otthont épít magának – egy olyan helyet hoz létre a lelkében, ahol gyerekkorában talán sosem járt. Egy belsővé vált, talán mások számára nem is látható otthont, ahol végre biztonságban lehet.

A cikket az nlc.hu készítette: https://nlc.hu/lelek/20191202/gyerekkori-szexualis-bantalmazas-abuzus-adakozokedd-trauma-traumakozpont-niok-alapitvany-adomanygyujtes-terapia/?fbclid=IwAR2j2qTuDgm41zjnAePnRS-U4WIO8Iecko6ob1frlX4XLOfl5Soti8O8br8