Mikor szabad kérdezni egy konfliktuszónában? Miért fontos arcokat tenni az adatok mögé? Mivel küzd egy háborús riporter a fronton és a hazatérte után? Miért érdemes megismernünk mások történeteit? A PTSD-nap alkalmából Al Ghaoui Hesna riporter, újságíró, filmes szakemberrel beszélgettünk a háborús övezetekben szerzett tapasztalatairól, a félelemmel és traumával kapcsolatos élményeiről és tudásáról.

Mi vezetett téged a háborús övezetbe, és mi tartott ott?

Ahogy a Népszabadságnál belemelegedtem az újságírásba, egyre inkább a külpolitika felé vettem az irányt, és mivel félig szíriai, félig magyar vagyok, kapcsolataimnak és a nyelvtudásomnak hála egyértelmű volt, hogy a Közel-Keletre fogok fókuszálni.

Amikor a televízióhoz kerültem, ott már arra is volt büdzsé és lehetőség, hogy kiutazzak ezekbe a térségekbe, ne csak hírügynökségek híreit szerkesszem. Akkor már évek óta foglalkoztam a Közel-Kelettel, Dárfúrral, Afganisztánnal, és amikor ezekbe az országokba indultam, nyilván volt bennem félelem, de a kíváncsiság, a vágy, hogy azokkal az emberekkel beszéljek, akik a történelmet formálják ezekben a turbulens helyzetekben, még ennél a félelemnél is erősebb volt.

Ez be tudja szippantani az embert, van egyfajta addiktív hatása és speciális hangulata ezeknek a forgatásoknak. Az ember száz százalékosan jelen kell, hogy legyen mentálisan és fizikálisan, ami nekem nemcsak a szerkesztőségi munkához képest volt újfajta élmény, hanem azt éreztem, hogy ÉLEK, csupa nagybetűvel. Mert hajlamos vagyok arra, hogy a múlton rágódjak vagy a jövőn ábrándozzak ahelyett, hogy megélném a jelen pillanatot.

Ki tudsz-e emelni egy olyan sorsot, történetet, amin keresztül az olvasók számára is érzékelhetővé válik, mit jelent a háborús övezetben lakni, dolgozni, élni?

Amikor a palesztinok lakta Ramallah-ban forgattam, találkoztam egy földművessel, akinek az egész vagyona odalett, mert a házát és a földjét szétválasztotta az a hatalmas fal, amit Izrael a palesztin területek köré épített, arra hivatkozva, hogy az öngyilkos merénylőket akarja ezzel a területein kívül tartani.

Ez a fal akadályozta meg, hogy a mentő időben eljuttassa az egyik unokáját a kórházba, ami megmenthette volna az életét. Két nappal később egy izraeli családdal forgattam, ahol három gyerek volt. Rendkívül nyitott, nagyon szimpatikus pár volt, és az anyuka elmondta, hogy bár ő szégyelli bevallani, de örül a falnak, mert azóta egy kicsit kevésbé szorong, hogy valamelyik gyereke merénylet áldozata lesz. Ugyanarról a falról beszéltek, amit a politika húzott közéjük – nemcsak fizikailag.

Amikor személyek és valós történetek kerülnek a számok mögé, az sokkal jobban megérinti és elgondolkodtatja az embereket. Meglátják, hogy minden mennyire összetett, mennyi árnyalat van egy kérdésben.

Ez azért jó, mert manapság Magyarországon az emberek hajlamosak feketén-fehéren gondolkodni, pont ezek az árnyalatok tűntek el. Emiatt sajnálom, hogy a külpolitika ilyen minimális felületre szorult a magyar médiában, hogy az árnyalatok nem láthatóak például a menekültkérdés kapcsán sem az emberek számára.

Amikor ezzel a földművessel vagy az izraeli anyukával beszélgettél, mi volt az, amire nagyon kellett figyelned? Mit jelent krízis helyzetben interjúzni, miben más, mint egy sima interjú?

Semmiben sem más, mert egy riporternek mindig kötelessége maximális profizmussal, egyfajta empátiával, ugyanakkor három lépés távolsággal dolgoznia a hír műfajban. Az tény, hogy amikor olyan helyszínen készítetek interjút, ahol az emberek sokszorosan traumatizáltak, gyakran érzem képletesen, hogy egy aknamezőn sétálgatok.

Ott még jobban oda kell figyelni arra, hogy semmi olyan érzékeny kérdést ne közelítsek meg otromba módon, ami sebeket tép fel. Ez nagyon nehéz, a gyakorlatban nekem is sokszor okozott fejtörést, hogy megkérdezhetek-e valami olyat, amiről tudom, hogy már az említése is traumatizáló lehet. Erre nincs igen vagy nem válasz, én is mindig egyénileg mérlegeltem.

Például a 2006-os izraeli-libanoni háborúban forgattunk, ahol folyamatosan bombázták Bejrútot, és a külföldi követségek lehetővé tették, hogy a külföldi és kettős állampolgárokat evakuálják a bombázott városból. A szemünk láttára zajlottak a tragédiák.

Családokat választottak szét, mert a nagyszülők libanoni állampolgárok voltak, viszont a gyerekeik és az unokáik már kettős állampolgárok. Zokogva búcsúztak a nagyszülőktől. Egy ilyen háborúban sosem tudni, hogy az elszakított családtagoknak lesz-e még valaha esélye találkozni.

Ott álltunk, egy operatőr és én, és azon vacilláltam, hogy egy ilyen helyzetben odaléphetek-e hozzájuk és belekérdezhetek-e-e azt ő történetükbe. Hiszen érzéketlenül belerondíthatok életük utolsó pillanataiba, amit együtt tölthetnek, ugyanakkor televíziós szempontból ez egy olyan kiemelkedő helyzet, ami nagyon sokat elmond a nézőknek is.

Hogy döntöttél?

Úgy döntöttem, hogy nem lépek oda és nem veszem el az utolsó perceket tőlük, hanem mindezt a távolból rögzítettük. Amikor elindult a busz, odamentünk a nagyszülőkhöz és feltettünk nekik pár kérdést, de azt is természetesen úgy, hogy abban ne legyen semmi szenzációhajhász szándék.

Hogyan tudsz hatni arra, hogy egy ilyen izgalmas és egyébként érdekes téma mint a háborús tudósítás, ne szenzációhajhász legyen, hanem a valóságot mutassa meg?

Láttam sok olyan elrettentő példát Magyarországon és külföldön is, amikor egy kollégának fontosabb volt, hogy egy-egy mondat elhangozzon az interjúalany szájából, minthogy annak milyen hosszú távú következményei lehetnek, vagy úgy dramatizálták a körülöttük lévő helyzetet, hogy az egész veszélyesebbnek tűnjön.

Én arra is mindig figyeltem, hogy ne legyen rajtam golyóállómellény bejelentkezéskor, kivéve ha indokoltnak éreztem. Utólag nem vagyok erre büszke, de volt, hogy inkább a biztonságom hátrányára döntöttem.

Kutatások igazolják, hogy a képernyőn vagy akár a való életben, amikor kommunikálunk, sokkal többet hatunk azzal, ahogy beszélünk és ahogyan benne vagyunk egy helyzetben, mint azzal, amit mondunk, és erre nem odafigyelni hatalmas hiba. De egy-egy szónak is hatalmas ereje lehet. Ki a terrorista? Lázadó, terrorista, felkelő, szabadságharcos?

Említetted a három lépés távolságot, de téged is megérintettek ezek az események, helyzetek.

Ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy ki tudjuk zárni az emberi tényezőt, hogy maximálisan elfogulatlan, pártatlan munkát végezzünk, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, ez lehetetlen. A lehetőségekhez képest próbálni kell megtartani a három lépés távolságot, de ennek is két oldala van, ebből csak az egyik a pártatlan tudósítás. A másik, hogy te emberileg ne roppanj össze.

Nekem az első ilyen rádöbbenésem a legelső konfliktuszóna-beli forgatásomon volt. Dárfúrban jártunk, ott, ahova akkor még nagyon nehezen jutott be újságíró. A polgárháború legaktívabb évében borzasztó eseményekről tudósítottunk. A legelső napot végigdolgoztuk, tényleg elképesztő dolgokat megtapasztalva, 40 fokban, nagyon rossz körülmények között. Aztán vége lett a forgatási napnak.

A szálláson hirtelen kezdett csökkeni az adrenalin, ültünk az operatőrrel és azon kaptam magam, hogy nem értem, hogy bírtam ki ezt a napot, miért nem omlottam össze 10 percenként és kezdtem sírni azon, amit láttam. Ez teljesen megviselt lelkileg, hogy akkor mégse vagyok az az empatikus ember, akinek magamat gondoltam.

Erre az operatőr azt mondta, hogy ne aggódj Hesna, ez egy olyan dolog, amin mindenkinek át kell esnie, aki ilyen terepen dolgozik, hogy lássa, alkalmas-e erre a pályára. És most csak az derült ki, hogy te alkalmas vagy. Hatással lesz rád, mondta, csak ezt nem feltétlenül most éled meg, hanem majd később fog lecsapódni, erre készülj fel. És ez valóban így lett.

Mi segített ezeknek az élményeknek a feldolgozásában? Mik a legfontosabb erőforrásaid?

Egy háborús forgatás folyamatos problémamegoldás, és az ember fókusza azon van, hogy megvan-e minden képben, hangban, megtaláljuk azt, akit érdemes megszólítani, meg is győzzük, hogy szólaljon meg. Ez egy olyan logisztikai és újságírói kihívás, hogy az embernek nincs is ideje a félelemre fókuszálni, a jótékony adrenalin csökkenti az ember veszélyérzetét.

Sokszor csak akkor vágott fejbe az egész, amikor hazaértünk: leadtam a riportot és hirtelen egyfajta légüres térben találtam magam. Ezek a legnehezebb pillanatok, mert ilyenkor az ember elveszíti az egyensúlyát, nem érti, hogy miért olyan jelentéktelen minden, miközben a terepen minden drámai, súlyos, sokszor élet-halál kérdése. Ezt nehéz kezelni, és én nem is kértem soha segítséget – sajnos, utólag azt mondom.

Azt gondoltam, hogy olyan sokat járok előadni és könyvet is írtam, hogy ez nekem elég a feldolgozáshoz. Nagyon sokat segített az, hogy a bennem kavargó érzékeseket kénytelen voltam megfogalmazni, verbalizálni, de még így is szükségem lett volna segítségre.

A Félj bátran írása közben nagyon sokat foglalkoztam a PTSD-vel, és így visszagondolva számos tünetét produkáltam én is. Sőt, volt három olyan pont az életemben, amikor azt éreztem, teljesen kiégtem és ott akartam hagyni a televíziózást.

Az mentett meg, hogy nagyon szeretek festeni, rajzolni, ilyenkor mindig ebbe temetkezem és ez segített kijönni ezekből az állapotokból is. De nem kell ahhoz háborús zónába menni, hogy az ember a felfokozott munkafázisok utáni légüres térben találja magát. Ilyenkor nagyon fontos segítséget kérni, mert ezek a nagy amplitúdók kifárasztják a lelket, mint a sok hízás-fogyás a bőrt, és ahogy egy idő után az ember bőre rugalmatlanná válik, pont így az ember lelke is.

A félelem mellett az utóbbi időben nagy figyelmet fordítasz a traumákra is, legyen szó közvetlen vagy akár közvetett/örökölt behatásról. Mi irányította erre az érdeklődésedet?

A félelem téma kutatásából jött ez is. Biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen, hanem egy feldolgozási módja azoknak a hatásoknak, amik engem 10 éven át értek. A félelem egyébként is egyfajta jelzés, iránytű. A legtöbb ember, amikor tart valamitől, elkezd eltávolodni, kerülni a félelmetes helyzetet.

Félek a kutyától vagy az automata kézszárítótól? Inkább elkerülöm őket – és ezt sokszor a szülők tanítják meg a gyerekeknek. Akiknek emiatt aztán az egész életüket meghatározhatja az elkerülő magatartás.

Az utóbbi években foglalkoztam azzal is, hogy milyen módszerekkel lehet feldolgozni a traumákat. A test remegése például egy remek módszer erre. A remegést az ember patologizálja és megpróbálja megszüntetni a traumát követően.

Pedig ez ösztönösen jön belőlünk. Az őzikét megkergeti a róka, az őzike túléli, remeg húsz percig, megrázza magát és továbbsétál.

Az újságírói munkám és a Bábel című műsorom kapcsán sok olyan embert kerestem meg, akik átestek valami traumán és ebből pozitívan tudtak kijönni. Ebben nem volt semmi tudatos, valószínűleg tudat alatt érdekelt ez a jelenség, amit a tudomány poszttraumatikus növekedésként emleget.

Az kezdett el érdekelni, hogy min múlik az, hogy valaki képes gazdagodni egy trauma által vagy összeomlik alatta. Most az a vágyam, hogy ezt kutassam. Azt gondolom, hogy ez egy olyan tudás lehet, ami nagyon sok embernek segítséget és támaszt nyújthatna.

Bár nem vagy pszichológus vagy szociológus, különböző helyzetekből fakadóan sokszor kerültél a segítő szerepébe. Hogy tudod ezt helyén kezelni?

Én egy olyan riporter-újságíró-filmes vagyok, akit nagyon érdekelnek ezek a témák. Azt gondolom, hogy az én misszióm az, hogy a tudományt népszerűsítve, de mégis gyakorlati segítséget nyújtsak a hétköznapi embereknek a történeteken keresztül, amiket a nagyvilágból gyűjtöttem.

Évezredek óta mesélünk, mert ebben a formában könnyebb az azonosulás. Nagyon sokat tudunk tanulni és tenni magunkért azzal, hogy történeteket olvasunk másokról. Én is átéltem, hogy olyan emberek történetei segítettek rajtam, akikről nem gondoltam volna, hogy bármi közöm van hozzájuk.

Semmi közös nem volt a mi élettörténetünkben egy drogos, San Francisco-i anyával vagy egy ugandai kislánnyal, akit elrabolt egy milícia, mégis voltak az életükben olyan pontok, olyan döntések bizonyos helyzetekben, amikkel tudtam azonosulni, és amik nekem is segítettek.

Ezért gondolom, hogy az én célom, hogy történetmesélés által olyan elvontabb dolgokat is kézzelfoghatóvá tegyek az emberek számára, ami aztán segít nekik. Nem tudom, miért érzem ezt a missziómnak, de tény, hogy egyfajta közvetítőnek, még most is tudósítónak tartom magam.

És csak addig csinálom mindezt, amíg minden alkalommal libabőrős leszek mesélés közben a témáktól, amikbe beleásom magam.