Az iskolakezdés kapcsán Sándor Éva pedagógiai szakpszichológussal beszélgettünk az iskolai erőszakról, okairól, a megoldás lehetőségeiről, a COVID-19 hatásairól és a tanévkezdésről. Éva főállásban óvoda- és iskolapszichológusok munkáját koordinálja, emellett önkéntesként részt vesz a Békés Iskolák Program működtetésében. Az interjút Kepics Zsanett gyermek- és ifjúsági klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, a Traumaközpont munkatársa készítette.

Mi az a Békés Iskolák Program? Hogyan kerültél vele kapcsolatba? Hogyan működik?

2013-ban kapcsolódtam be a Békés Iskolák Programba, ekkor lettem intézménypszichológus-koordinátor. Körbejártam az igazgatókat, és megkérdeztem, hogy mire lenne szükségük, és ők azt mondták, hogy az iskolai erőszak csökkentésében szeretnének segítséget kapni. A téma kapcsán ismerkedtem meg Horgász Csaba pszichoanalitikus szakpszichoterapeutával, akit szintén az foglalkoztatott, hogyan csökkenthető az iskolai agresszió. Ennek kapcsán talált rá S. Twemlow amerikai pszichiáter és F. Sacco pszichológus, gyermekjogi szakértő által kifejlesztett módszerre, amit akkor már a világ több pontján alkalmaztak. Lefordította az általuk írt könyvet, és elkezdte a program hazai adaptációját. Ebbe a munkába kapcsolódtam be.

Ez nem egy lépésről lépésre megírt program, hanem egy szemléleti keret. A Békés Iskolák Program szemlélete a bántalmazást rendszerszintű problémának látja. Három szerep meglétét feltételezi: áldozat, bántalmazó és szemlélő, melyek kölcsönösen hatnak egymásra. A program legfontosabb eleme annak felismerése, hogy a bántalmazás kimenetelét a szemlélők hozzáállása határozza meg. A program egyik célja, hogy a passzív szemlélők aktív védelmezővé váljanak. A módszer alapvetően egy erős, hosszútávú belső elköteleződést kíván az iskola tagjaitól. Moduláris felépítésű, ami azt jelenti, hogy minden intézmény a saját programját alakítja ki a sokféle modulból
Vannak olyanok, amelyeket átvettünk az eredeti elképzelésből, de szükség volt olyan modulokat is kialakítani, amelyek nincsenek az eredeti keretben, de a magyar viszonyok szükségessé teszik. Biztatjuk az iskolákat, hogy fejlesszenek ki saját megoldásokat is.

Milyen formái vannak az iskolai erőszaknak? Mi az a bullying? Mennyire gyakori? Mi okozhatja?

A bullying kortárs erőszakot jelent, ami a gyerekek között zajlik. Egy (vagy több) gyerek szándékosan és ismétlődően visszaélve az erőfölényével bánt másokat. Azonban mi nem csak a gyerekek közötti erőszakkal foglalkozunk, hanem bármilyen erőszakkal, ami az iskolában, az iskola polgárok között (pl. pedagógus és gyerek, vezető és beosztott vagy szülő és pedagógus) megtörténhet. Mi nem hiszünk abban, hogy lehet békés légkört teremteni úgy, ha csak kizárólag a gyerekek között teremtünk békét, miközben a felnőttek szabadon visszaélhetnek hatalmukkal a gyerekek javára. A bullying csak az iskolai erőszak egy szelete.

Alapvetően a bullyinggal szoktunk foglalkozni, azzal indítunk, de a folyamatnak része az is, hogy más tabutémákat is feldolgozunk. Mi is kísérletezünk azzal, – mert erre elég kevés szakirodalmi segítség van, – hogy például mit kell kezdeni azzal a helyzettel, amikor egy pedagógus megaláz egy gyereket. A békés iskolák érzékenyebbé válnak ezekre a helyzetekre, pontosan tudják, hogy meg kell találniuk azt a megoldást, hogy a békítő szemlélet keretében hogyan lehet épp úgy kezelni ezeket is, ahogy a bullyingot.

A statisztikák főleg a bullyingot vizsgálják, ez alapján tudjuk, hogy csak minden ötödik osztály bullyingmentes övezet. Elég súlyos szerintem a helyzet – még akkor is, ha Magyarországon ez nem olyan szembetűnő, mert például nincsenek iskolai lövöldözések- és ennek az okai alapvetően a rendszerben keresendők. Abban, hogy a magyar kultúra is számos bántalmazást természetesnek, és normálisnak tekint, ami amúgy nem az. Például amikor egy gyerek otthon csúfolódásra panaszkodik, akkor azt mondjuk, hogy „minket is csúfoltak, és mégis túléltük”, vagy például nem figyelünk oda, nem reagáljuk le a beszólogatásokat, mert „a mai fiatalok ilyenek”, meg „mi is csináltuk”, meg „ez csak szórakozás”.

Ezek a gyerekek a nemcselekvésünkből azt tanulják meg, hogy ezek elfogadhatóak, ezekkel nem kell foglalkozni, ezeket el kell viselni, lehet jót röhögni ezen, ez a normális. Azonban tudjuk a kutatásokból, hogy minél több aprónak vagy hétköznapinak tűnő helyzetet hagyunk figyelmen kívül és erősítünk meg normalitásként a gyerekekben, annál szélsőségesebb vagy nagyobb dolgokkal fognak később próbálkozni, hogy vajon az is belefér-e még.

Nagyon gyakran, ha egy súlyosabb bántalmazási helyzet kerül felszínre, és megvizsgáljuk az egész közösséget és az előzményeket, akkor látszik, hogy sok minden más történt a küszöbérték alatt. Például kipécéztek két hétre valakit az interneten és a pedagógus tudott róla, de nem foglalkozott vele, mondván, nem az ő dolga. Vagy folyamatosak a beszólogatások, a szünetekben, udvaron, amit a pedagógus is hall, de azt mondja, ez a gyerekek dolga. Vagy akár az órán, amikor átszólnak a gyerekek, az egyik a másiknak, ahelyett, hogy reagálna erre, inkább tartja tovább az órát. Ezekből az apró, hétköznapinak tűnő helyzetekből sajnos végül nagyon súlyos bántalmazási helyzetek tudnak kialakulni.

Kiből lehet áldozat és kiből bántalmazó?

A bullyingnál alapvetően mindenki teljesen természetesnek és magától értetődőnek tekinti, hogy van egy áldozat és egy bántalmazó, de a Békés Iskolák Program, és a mai modern bántalmazás-ellenes programok a hangsúlyt inkább a szemlélőkre helyezik. Ugyanis kutatásokból egyértelműen kiderül, hogy a bullying egy közösségi, csoportos jelenség, ahol a szemlélők a kulcsszereplői az egésznek, értük rendeződik meg ez a bizonyos színdarab, és az ő tétlenségük tartja fenn.

Nagyon sokfélék az áldozatok, a bántalmazók és a szemlélők is. Én nem szeretem bekategorizálni őket, hiszen bármelyikünk válhat akár egyikké, akár másikká, sőt tudjuk, hogy életünk során valószínűleg több szerepbe is belekóstoltunk, belekóstolunk mi magunk felnőttek is. A lényeg az, hogy mi úgy gondolkodunk róla, hogy ezek olyanok, mint egy színészi szerep. Tehát dönthetünk úgy is, hogy levetjük ezt a szerepet.

Szeretnénk ezt tudatosítani mindenkiben, hogy ezek nem személyiségjellemzők, nem diagnózisok, nem címkék, hanem felvehető és letehető szerepek. Ezért a bántalmazónak felelőssége van abban, hogy úgy dönt-e, hogy bántalmazóként viselkedik vagy úgy, hogy kilép ebből a szerepből, ezt fontos tudatosítani a gyerekekben. A szemlélőkre is igaz ugyanez: dönthetek úgy, hogy valamilyen módon kiállok az áldozat mellett, vagy támogatom az erőszakot, megerősítem a bántalmazást, akár a hallgatásommal.

Nyilván az áldozatoknak azért jóval nehezebb döntéssel kilépni a szerepből, de azt gondolom, hogy annak nagyon nagy jelentősége van, ha ők is megértik, hogy letehetik ezt a szerepet, ez nem marad rajtuk örök életükben, segítséggel és a közösség támogatásával ők is kiléphetnek belőle.

Természetesen a szakirodalomnak köszönhetően azt is tudjuk, hogy különféle másságok és a megküzdési készségek gyengesége rizikótényezőt jelent az áldozattá válás szempontjából. Nem tudják megvédeni magukat, vagy elszeparálódnak, egyedül maradnak a közösségen belül. A bántalmazóknál nagyon érdekes, hogy sokan felismerik, maguk a gyerekek is, hogy aki az egyik közegben bántalmazó, egy másik közegben lehet, hogy áldozat (pl.: lehet valaki otthon családon belüli bántalmazásnak áldozata, míg az iskolában bántalmazóként működik). Náluk is előfordul, hogy nem megfelelőek a megküzdési készségeik vagy önérvényesítési képességük, nem tudnak jól mentalizálni, és nem tudják jól megoldani a társas szituációkat.

Mi az a mentalizáció? Hogyan függ össze a bántalmazással?

A mentalizáció alapvető készségünk, ami a születésünktől fogva fejlődik, ennek segítségével képesek vagyunk a másik embernek belső tartalmakat tulajdonítani. Legyen az szándék, érzelem, gondolat, lelkiállapot, bármi, tudok arról gondolkodni, hogy a másikban folyamatok zajlanak le. Nem csak másokat tudunk mentalizálni, hanem saját magunkat is, saját magunk belső tartalmairól is tudunk gondolkodni, hogy pl. miért érzek gombócot a torkomban.

Akkor tekinthető egy intézmény biztonságosnak, ha mentalizálóan működik és mindenkit érdekel, hogy mi zajlik a másikban. Az erőszak hátterében ugyanis az embertársunk tárgyiasítása áll, amikor nem érdekel minket, hogy mi van a másikban, eltávolítjuk érzelmileg magunktól, megszüntetjük az empátiát, és ez a fajta nem mentalizáló állapot teszi lehetővé azt, hogy fájdalmat tudjak okozni embertársaimnak. Ha nincs empátia, akkor, amit a másikkal teszek, nem fáj. Ez a fajta tárgyiasítás áll mindenfajta erőszak hátterében.

Olyan közösséget kell létrehozni, ahol senki nem tárgyiasít senkit, mindenkinek fontos a másik ember, empatizál a másikkal, és ennek köszönhetően nem okozunk fájdalmat. A nehézséget az szokta adni, hogy a mentalizáció egy tanult készségünk, elsősorban a családunktól, szüleinktől tanuljuk meg. Ha ők jól tudnak mentalizálni, és folyamatosan mentalizálnak engem babakoromtól kezdve, akkor jól tudok mentalizálni. Ha viszont elhanyagoló, bántalmazó, traumatizált szülőm van, akinek eleve sérült a mentalizációja, akkor nem fog tudni jól mentalizáló gyereket nevelni belőlem és ezáltal én sem fogom tudni megfelelően mentalizálnia társaimat.

A pedagógusok is voltak egyszer gyerekek, nekik is voltak szüleik, tehát az is kérdés, hogy ők megtanultak-e, és milyen minőségben mentalizálni? Mivel a pedagógusok sok időt töltenek együtt a gyerekekkel, már csak az időt tekintve is befolyásolják a gyerekek mentalizációs képességét. Ha egy pedagógus nem mentalizál, akkor a gyerekek sem fognak tőle mentalizálást tanulni. Azok a pedagógusok, akik képesek magas szinten mentalizálni, kedvező irányba fejlesztik a diákjaiknak a képességét, még azoknak is, akiknek előtte alacsony volt a mentalizációs szintje. Ezért nagyon meghatározó a tanári kar mentalizációs szintje a biztonságos és mentalizáló légkör kialakításához. A jó hír, hogy ez a készség fejleszthető!

Mit tud tenni egy szülő, ha a gyermeke bántalmazottá válik?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Bántalmazás esetén maga a közösség működik rosszul. Ha a szülő úgy dönt, elviszi a gyerekét, akkor lehet, hogy lesz következő áldozat. Ha az elkövetőt viszik el, akkor pedig lesz következő elkövető. Leginkább azt szoktuk a szülőknek tanácsolni, hogy fogjanak össze az iskolával, szülőtársakkal és együtt kezeljék ezt. Nyilván emellett érdemes támogatni a saját gyermekük érzelmi intelligenciájának a fejlesztését, megküzdési készségeit erősíteni, stb., de alapvetően a bullyingot iskolán belül kell megoldani, közösségi szinten.

Mit gondolsz, milyen hatással volt a COVID-19 az iskolai erőszakra? Mi várható most az iskolákban?

Az egy nagyon nagy kérdés, hogy tudjuk-e, hogy mi történt a gyerekekkel ezalatt a hónapok alatt? Mennyire láttak rá a pedagógusok a gyerekek közötti online működésre? Egyelőre kutatások még nincsenek arról, hogy a cyberbullying megnövekedett-e, de mind azt gondoljuk, hogy igen. Azt gondolom, hogy erről fontos lenne beszélnie a pedagógusoknak a gyerekekkel, hogy ki hogy van, ki mennyire érzi magát biztonságban? Fel kéne tárni, hogy történtek-e ilyen jellegű atrocitások, és ezeket kezelni kell.

Mivel nagyon sok idő eltelt mióta a gyerekek utoljára egy közösségként találkoztak, annak érdekében, hogy igazi közösségként tudjon működni egy osztály, arra nagyon nagy hangsúlyt kell fektetni most az elején, hogy újra összerázódjanak a gyerekek. Ez a garanciája annak, hogy ha jó a közösség, jól mentalizál, biztonságos, és nem tartják elfogadhatónak egymás bántalmazását, akkor az hatékonyan megelőzi a cyberbullyingot is. Ha viszont nem biztonságos a közösség, mert van bántalmazás, akkor viszont dolgozni kell azon, hogy a gyerekek szemlélete megváltozzon, hogy ne legyen vagány dolog bántalmazni a másikat, hogy megtanulják elutasítani a bántalmazó viselkedést.

Az első heteknek erről kellene szólnia, hogy megkérdezzük, a gyerekeket, hogy vannak, megnézni, hogyan működik a közösségük, közösségépítő programokat kell szerveznünk, kialakítani a bizalmi légkört. Ha ez megvan, utána érdemes rákérdeznünk a nehézségekre, és a felderített problémákkal el kell kezdenünk foglalkozni. Ma már sok iskolában vannak szakemberek, iskolapszichológusok, szociális munkások, akik tudnak segíteni.