9 éves koromtól 14 éves koromig egy rokonom szexuálisan bántalmazott. A tanszüneteket és a nyarakat töltöttem nála 7 éves koromtól. 9 éves voltam, amikor elkezdődött minden….amikor elkezdett megerőszakolni, és onnantól kezdve minden nap, minden este, minden éjjel, minden reggel, az elviselhetetlenségig. Nagyon fájt. Kívül, belül.

Mint sok magatehetetlen gyerek, lefagytam, és nem tudtam mit tenni. A legközelebbi segítség száz kilométerekre volt tőlem. Egyedül voltam. Nem tehettem mást, mint engedni, hogy tegye velem, amit akar.

Ezt borzasztó nehéz elfogadnom a mai napig, hogy csak hagytam magam. Hisz én csak gyerek voltam, hogyan tudtam volna megvédeni magam? Eleinte megpróbáltam ellenkezni, de fizikai erőben jóval fölöttem volt, amit kifejezésre is juttatott.

Megfenyegetett, hogy megöli a családomat és engem is, ha elmondom bárkinek, amit velem tett. Nem mertem elmondani senkinek sem, így nem tehettem mást, mint engedni, hogy tönkretegyen.

Egy rongybabává változtam, úgy mozgatott, ahogy akart. Nem lélegeztem, nem éreztem a lelkemben semmit, csak a mérhetetlen fájdalmat a testemen. Már akkor az önértékelésem egyenlő volt a nullával, nem tartottam magam semmire, csak egy használati tárgynak, egy felmosó rongynak. Akit egy felnőtt férfi kihasznált, tönkretett. Testileg és lelkileg is.

14 éves voltam, amikor meg tudtam szabadulni tőle, teljesen egyedül, segítség nélkül. Ezután is egyedül küzdöttem meg a trauma okozta lelki sebekkel. Számtalan módon próbáltam meg eldobni az életem. A rokonságnak annak az ágán voltak kisgyerekek, és mindig is bennem maradt a félelem szülte bűntudat, hogy a „szabadulásom” után velük vajon tett-e valamit? Őket nem tudtam megvédeni.

18 éves koromban kerültem először pszichológushoz, majd további szakemberekhez, terápiákra jártam. Önsegítő könyveket olvastam. Kineziológushoz mentem. Elvégeztem egy agykontroll tanfolyamot. Rengeteget sportoltam. Számtalan módon próbáltam és próbálok a mai napig harcolni azokkal a démonokkal, amik abban az 5 évben születtek meg bennem. Ez egy életen át tartó küzdelem a múlt elfogadásáért és a trauma feldolgozásáért.

Hinnünk kell abban, Nekünk, Túlélőknek, hogy meg tudjuk csinálni! Mert képesek vagyunk rá! Merjünk hinni önmagunkban! Merjetek Ti is megszólalni, akik még csendben vagytok, merjetek segítséget kérni, és nem szégyellni azt, hogy egyedül nem megy a feldolgozás. Ez hatalmas trauma, amin keresztül mentetek, mentek, borzasztó tragédia!

Segítség kell a túléléshez! Higgyetek Önmagatokban, hogy egyszer aztán fel tudjatok állni a padlóról! Muszáj megtenni, mert nem tehetünk mást! Menni fog, mert mennie kell!