Az ötvenes éveiben járó Maris egy Budapest külvárosában élő család csicskája már kb. 10 éve. Mit is jelent ez pontosan? Szállásért és ellátásért cserébe dolgozik (azaz egy kanapén alszik és maradékokat eszik), az összes ház körüli munkát ő végzi, fizetést nem kap, sőt, amit a gyárban megkeres, azt is elveszik tőle. Verbálisan és fizikailag is bántalmazzák, jogaitól és méltóságától megfosztva éli mindennapjait. Az ő sorsát dolgozza fel az Egy nő fogságban c. dokumentumfilm.

Nem egyedi eset, hogy valakit mások érzelmileg és/vagy   fizikailag fogságban tartanak. És kívülről olyan könnyű azt   mondani: miért nem lép ki belőle? Somogyi Zsófia, a Traumaközpont klinikai szakpszichológusának írása.

Előfordul, hogy egy áldozat kötődni kezd a bántalmazójához, és ez tartja benne a kapcsolatban. Ezt hívják Stockholm-szindrómának. Ilyenkor az áldozat valahogy megpróbál mentséget keresni a bántalmazójának, empatizál vele, felértékeli azokat a dolgokat, melyeket kap tőle (például a filmben lakhatást, ételt és dohányt), és részben vagy egészen bagatellizálja a bántalmazás tényét. Mindez a túlélést szolgálja, olyan keretet ad a helyzet értelmezéséhez, mely a mindennapokban elviselhetővé teszi azt.

De nem könnyű kilépni egy ilyen kapcsolatból, több okból sem. A megszokott, bármilyen rossz is, mégis csak ismerős. Az ismerősség pedig biztonságot ad. Akkor is, ha egyébként testi és lelki épségünket veszélyezteti.

A kezdeti sikertelen kitörési kísérletek, valamint a hit és remény elvesztése, hogy bármi is változhat, szintén benne tarthat valakit egy ilyen kapcsolatban. Ez a tanult tehetetlenség azt sugallja, hogy minden kísérlet hiábavaló, ezért szépen fokozatosan elvész minden ellenállás, és már azokban az esetekben sem képes megvédeni magát a bántalmazott személy, amikor pedig ez minimális erőfeszítést igényelne, és szinte bizonyosan sikerrel járna.

Sok mindenhez tudunk alkalmazkodni, és a gondolkodásunkat is nagymértékben tudjuk formálni. Ha az a kívülről jövő üzenet, hogy értéktelenek és ki/használhatók vagyunk, egy idő után magunk is elhisszük, és eszerint is fogunk viselkedni.

A filmben Maris is elhitte ezt, ezért bár elvileg nap, mint nap megszökhetett volna, több mint 10 évig élt ebben a kiszolgáltatott helyzetben, vállalva még azt is, hogy elveszíti lányát. Ha értéktelen vagyok, akkor nem jár nekem semmi. Minden, amit kapok, kegynek tekintető.

A jó hír azonban az, hogy ahogy minden rosszat el tudunk hinni magunkról, és teljesen kontrollt tudunk veszteni életünk felett, ugyanúgy a másik irányba is működik ez: felépíthetjük (újra) önbecsülésünket, és visszaszerezhetjük a kontrollt is. Ez azonban hosszú, időigényes folyamat.

Marisnak másfél év kellett, hogy a filmrendezőnővel kialakuljon egy olyan bizalmi viszonya, hogy ezen az úton el merjen indulni. Elhitte a sok év alatt, hogy ő maga nem számít és nem is számíthat senkire, ezért a filmes közeledését csak nagyon lassan tudta elfogadni.

Általában egy ilyen helyzetből való kilépés nem megy segítség nélkül. Kell valaki, akivel meg lehet tanulni újra, hogy mi a bizalom, és hogy mit jelent az, hogy nem a kiszámíthatatlanság az egyedül kiszámítható. Meg kell tapasztalni, hogy van másfajta viszonyulás is azon kívül, hogy néhány morzsáért cserébe vég nélküli a kiszolgáltatottság és a bántalmazás.

Ahogyan idő kellett ahhoz is, hogy Maris beleszokjon ebbe a helyzetbe, úgy a kilépéshez és az újrakezdéshez is idő kellett. Nagyon szimbolikus, hogy csak egy héttel a szökése után árulta el a riporternőnek, hogy valójában Editnek hívják.

Több mint tíz évig élt más néven, melyet a házigazda adott neki, ezáltal elvéve a személyiségének, önmagához való jogának utolsó, kifelé is látszódó darabját. Gyógyulásának, a saját élete feletti kontroll visszaszerzésének nagyon szép megnyilvánulása volt, hogy önazonosságához visszatérve, újra a saját nevét kezdte használni.

Bántalmazó bárki lehet. Lehet egy családtag, egy ismerős, akár egy idegen is. Fontos tudni, hogy egy bántalmazó kapcsolatból való kilépés általában még nem jelent gyógyulást, az csak a folyamat kezdete. Minél tovább tartottak a negatív hatások, annál tovább tarthat a gyógyulási periódus is.

Ezt az időt nem szabad (nem is lehet) megspórolni, mivel pusztán a szabadság nem feltétlen elegendő az élet normális mederbe tereléséhez. Ha valaki azt várja, hogy ezzel a pillanattal megszűnnek a problémái, könnyedén csalódhat, és visszamehet akár ugyanabba, akár egy másik, hasonló kapcsolatba, ahogyan Edit is ehhez a családhoz egy másik bántalmazó családtól menekült.

Ugyanakkor az első lépés mégiscsak az, hogy össze kell szedni minden bátorságot, és kilépni ebből a helyzetből, vállalva az ismeretlennel való szembenézést.

Önmagunkban kell megtalálnunk a biztonságot és a nyugalmat, azonban ha valaki ezt elveszíti, sokszor csak segítséggel, egy gyógyító kapcsolatban tudja elkezdeni visszaépíteni. Ahogyan Balla Zsófia írta, „Ahogyan élsz, az a hazád.”

Ha úgy gondolja, hogy ön vagy egy ismerőse Editéhez hasonló helyzetben volt, amiből még nem épült fel teljesen, bizalommal forduljon hozzánk.