Ma megint majdnem elaludtam biológia órán. A tanárnő többször is rám szólt, hogy figyeljek oda. Felszólított, de észre sem vettem. Ijedten riadtam fel, nem is a nevemre, inkább a beálló, hosszú csend zökkentett ki. Várakozón és szigorúan nézett rám. Azt mondta, ilyen hozzáállással ne csodálkozzak, ha félévkor meg fogok bukni. Megrándítottam a vállam. A gyomromban viszont úgy fortyogott a düh meg a szégyen keveréke, mint egy vulkánban a láva. Erről beszél, folytatta, amikor úgy fogalmazott, hogy ezzel a hozzáállással. Megint tehetetlenül megrántottam a vállam, mire fojtott nevetgéléseket hallottam néhány padsorral előrébb. A tanárnő ekkor látványosan sóhajtott, majd felszólította Laurát, aki készségesen válaszolt helyettem. Ő mindig mindenre tudja a választ. Több tanár javasolta már, hogy nyugodtan példát vehetnék róla.

Suli után nem ültem fel a buszra, inkább sétáltam, hogy egyedül lehessek, és ne kelljen még otthon lenni. Már a sarkon fordultam be, mikor eszembe jutott, hogy még be sem vásároltam az ebédhez. Mióta anya megszülte Mátét, azóta én vettem át a helyét. Kezdetben csak besegítettem pár dologban, és örültem is neki, hogy új felelősséget adnak, és hogy megbíznak bennem. Aztán hirtelen nagyon sok feladat hárult rám, ahogy Mátét egyre nehezebben tudta megnyugtatni, és egyre kevesebb teje lett, és többször hallottam, ahogy a fürdőszobában reménytelenülzokog. Ma is olyan reggel volt, amikor ki sem kelt az ágyból. Az öcsém a másik szobában bömbölt. Ideiglenesen vettem át a helyét. Csak erre a pár napra, kérlelt anya. Az arca beesett és elgyötört volt. A szája sebesre cserepesedett. A tekintete fakóvá, fénytelenné vált. Mégis az volt a legijesztőbb, ahogy naphosszat előregörnyedve, beesett vállakkal, előrecsukló fejjel ült, és sokszor nem lehetett eldönteni, hogy maga elé mered, vagy csak elbóbiskolt-e. Sokszor azt remélem, hogy már nem is tudja, mi történik körülötte.

Aztán a napok hetekké, a hetek hónapokká szaporodtak. Azóta én mosok, vasalok, főzök, és takarítok, intézem a számlákat. Anyunak tényleg rengeteg feladata volt. Nem tudom, én hogy bírnám, ha még a családomról is gondoskodnom kéne. Azt hiszem, én sosem akarok családot alapítani.

A sarkon leülök a padra, és előtúrom a táskámból az egyes biológia röpdolgozatomat meg a tolltartómat. Még jó, hogy a szülői értekezletre is nekem kell járni helyettük. Nem fogják megtudni ezt a jegyet sem, mert az ellenőrzőmbe hamisítom az aláírásukat. Elkezdem szétfirkálni a jegyet és a tanárnő hiányjeleit, amiket nagy lendülettel húzhatott. A golyóstoll hegye éppen olyan vékony vonalakat vájt a lapba, mint a hátamon lévő piros karmolás nyomok. Szinte látom, ahogy otthon ült, húzta be a hiányokat, és a száját elbiggyesztve sóhajtozott meg idegesítően együtt érezve csóválta a fejét. Pedig érdekel a tananyag. A gombákat tanuljuk, és egészen lekötött a dokumentumfilm, amit az órán néztünk. A felvételen gombagyűjtő kirándulókat mutattak. Ha a kosárba akár csak egyetlen gyilkos galóca is kerül, magyarázta a szakértő, és abból egy kis darabka letörik, akkor az egész kosárnyi gombát megmérgezi. Hiába, hogy ott van mellette egy csomó ártalmatlan, ehető fajta is. És ahogy ezt hallgattam, ez az állapot valahogy túl közelivé és ismerőssé vált. Talán a mi családunkba is, egy óvatlan pillanatban, egy évvel ezelőtt bekerült egy darabka mérges galóca, gondoltam, és azóta is át – meg átjár minket a mérgével, pont úgy, mint a filmben mutatott kosárnyi gombát. Elfordítottam a fejem, amikor a gombaszakértő kiborította az egészet a szemetesbe.

Apa nincs otthon. Anya a kanapén alszik, a mellkasán Mátéval. Bárcsak odaférnék melléjük. Kipakolom a konyhapultra a zöldségeket: ma lencsefőzelék lesz. Azt akarom, hogy rosszul sikerüljön. Mert akkor talán nem kell megint nekem főzni, és holnap pizzát rendelünk. De ha rosszul sikerül, akkor pedig apa megszid. Az iskolatáskát ledobom a kuka mellé. Azt sem vittem le reggel. A hagymát rápucolom a röpdolgozatra.

Már egy éve élünk így. Nem akarok haragudni anyára. Tudom, hogy nehéz ez neki is. Biztos, hogy sokat szenved. Majd hamarosan meggyógyul, újra megtanul mosolyogni, sőt, nevetni, és minden olyan lesz, mint előtte.

Mégis, ma nagyon finomra fogom főzni az ebédet. Akkor lehet, hogy apa jó passzba kerül, végre megnevettet, talán még a hétvégén el is megyünk kirándulni, vagy holnap hoz francia krémest. Ő tud lenni a világon a legjobbfejebb apa. Nem akar nekem rosszat. Azt mondta, hogy vannak dolgok, amiket kizárólag ő tud nekem megtanítani. Ezért a múltkor randiztam vele. Hogy megmutassa, milyen egy igazi úriember. Nehogy majd átvágjanak a taknyos srácok, akik csak AZT akarják tőlem. Csodálatosan szép vagyok. Biztos minden kiscsávó odavan értem.  Azt is mondta, hogy hálás nekem, büszke rám, amiért átvettem anyától ezt-azt. Néha besegítek egy kicsikét, és így van ez jól. Nagyon szeret engem, én vagyok neki a legfontosabb a világon. De van még valami, amiről eddig elfelejtkeztem, mondta, és közben az asztal alatt végigsimított a combomon. Ideges mozdulattal lesöpörtem, mert biztos voltam benne, hogy csupán az asztalterítő vagy valami bogár. Ez nincs meg anyával, folytatta. És most már én is olyan nagylány vagyok, akinek tudnia kell, hogyan mennek ezek a dolgok. Jót akar nekem. Olyan nőt nevel belőlem, aki tudja, mire vágyjon, és mi esik jól neki. Különben meg egy-két alkalomról lenne szó, amíg anya jobban nem lesz. De ha nem egyezem bele, neki máshol kell keresnie a boldogságot, és akkor meg mi lesz a családdal? Mit gondolok, hogy heverné ki anya, hogy neki más nők is vannak az életében? Velem viszont egészen más, hiszen egy család vagyunk, én a lánya vagyok, egyébként is, amíg itt lakom, addig azt tehet velem, amit csak akar.

A lencsét be kellett volna reggel áztatni. Így órákba telik, mire megfő. Rezeg a telefonom, izgatottan nézek rá, és tényleg Marci írt. Mekkora gyökér volt ma a biosztanár, írja, és szeretne felvidítani, elvinne a hétvégén moziba, ha van hozzá kedvem. Meg segítene a tanulásban is. Nem érek rá, válaszolom. A hétvégén le kell pucolnom az ablakokat, ezt persze nem írom meg neki. Pedig elmennék veled, pötyögöm, aztán meggondolom magam, kitörlöm, visszaejtem a telefont az asztalra. Kifújom a levegőt, már megtanultam, hogy kell, ha nem akarok sírni.

Amikor nem látja senki, fel szoktam állni a székre, vagy a pultra, az asztalra, valahová, ahonnét a magasból nézhetek végig a szobán. Olyan nagy a belmagasság, hogy ha valaki akarná, most nyugodtan szabadon engedhetne egy kismadarat. A nagy, súlyos bútorok elvesztik fenyegető éleiket. A csap, a szárító, a konyhai eszközök, a tányérok és a poharak egy babaház jelentéktelen kacatjaivá törpülnek.

Éjjel apa benyit hozzám. Én már órák óta ébren várom. Fogvacogva fekszem az ágyban, a takarót olyan szorosan csavarom a testemre, amennyire lehetséges. Különben a félelem egészen szétmorzsolna. Befekszik mellém, a fülembe liheg. Elkezdek visszaemlékezni, hogy milyen volt a szobám ma délután, amikor felálltam az asztalra. Felvonultatom magamban a tárgyakat, a polcokat, rajta a regényekkel és a kötelező olvasmányokkal, a születésnapomra kapott unikornis perselyt, a körömlakk készletemet, az összes kiragasztott festményemet, az íróasztalon a füzethalmokat és a székre dobált mindenféle, de csakis fekete színű ruháimat, amiket a héten hordtam. Minden részlet fontos. Csak az lényegtelen, hogy az ágyon mi történik, mondom, az teljesen lényegtelen. Hiszen az nem is én vagyok, és nem is az apám. Én az vagyok, aki mindezt felülről nézi. Messziről, a szoba bal felső sarkából.

Ez biztos, hogy nem az apám, és én sem lehetek az a nyüszítő, reszkető kislány, akit valaki éppen maga alá gyűr. Ha ez egy babaház, akkor itt én is csak egy báb lehetek, vág belém a gondolat, ahogy hátracsavarja a kezem.

Szeretnénk, minél több bántalmazott anya és gyermekei számára pszichológiai támogatást nyújtani, ehhez azonban a Ti segítségetekre is szükségünk van. Adományoddal Te is segíthetsz a családon belüli erőszak túlélőinek, hogy elinduljanak a gyógyulás újtán!