A reziliencia fogalma az elmúlt években került be a tágabb közönség által is használt mentális egészséggel foglalkozó kifejezések szótárába. Legtöbben jó ellenállóképességet értenek alatta, egyfajta gyors és majdnem fájdalommentes megküzdést. Mindannyian ismerünk olyanokat, akiket reziliensnek nevezünk, mert jól funkcionálnak az életben, annak ellenére, hogy komoly nehézségeken mentek keresztül. Valószínűleg arra is ismerünk példát, hogy valakit szinte meg sem érint egy-egy nagyobb katasztrófa, és legfeljebb minimális nehézségei akadnak az ezekkel való megküzdés során.

Mit is rejt valójában a reziliencia fogalma?

A szakirodalom nem teljesen egységes a fogalom meghatározásában. Egy tágabb értelmezés szerint (Luthar és mtsi. 2000), a reziliencia egy dinamikus folyamat, melynek segítségével az egyén képes egy megterhelő helyzethez való megfelelő alkalmazkodásra. Tehát jelentős fenyegetettségnek vagy szerencsétlenségnek való kitettség esetén is sikeresen alkalmazkodik, visszaállítja az optimális működését. Többen úgy gondolják, hogy a reziliencia valójában egy képességet jelent, amelyben az egyén a saját erejére, egyéni és társas erőforrásaira támaszkodik a mihamarabbi felépülés érdekében.

A reziliencia jelenségét a pszichológiában és a pszichiátriában először olyan gyerekek megfigyelésével kezdték vizsgálni, akik esetében feltűnt, hogy képesek voltak egészségesen fejlődni, annak ellenére, hogy számos veszélyeztető faktornak voltak kitéve. Tapasztalatok alapján ezek a gyerekek különböző kompetenciákkal rendelkeztek, és hatékonyan tudták használni a rendelkezésükre álló erőforrásokat.

Például, ha volt egy számukra kitüntetett jelentőségű személy, akihez lehetett kötődni, vagy egy tevékenység, amibe bele tudtak kapaszkodni és reményt nyújtott számukra, a sok viszontagság ellenére sokkal nagyobb eséllyel tudták behozni a lemaradást. Ebből a szempontból a reziliencia a hatékony teljesítményre, boldogulásra utal a fejlődés egyes fázisaiban, egy adott korban, kontextusban és történelmi időszakban (Masten és Powel 2003).

A traumatikus eseményekre adott reakciók vizsgálatában a reziliencia kutatása azért jelentett nagy előrelépést, mert a károsodások, kialakuló zavarok feltérképezése mellett, elsőként fektettek hangsúlyt a jól működés jellemzőinek megvilágítására.

A reziliencia mind a fizikában, mind az ökológiában is használatos fogalom. A más tudományágakból kölcsönzött analógia alapján fontos kihangsúlyozni, hogy reziliencia alatt egy dinamikus folyamatot értünk. Nem pusztán az eredeti egyensúlyi állapot visszaállítására való képességet, hanem annak a képességnek a megőrzését, hogy tudomásul vegyük és alkalmazkodni tudjunk a környezetünkben bekövetkezett változásokhoz.

A reziliencia, egy adott rendszer hamar mozgósítható alkalmazkodási képessége, mely csökkenti a stresszhatás okozta feszültséget, és hatékonyan visszaállítja a homeosztatikus egyensúlyt vagy az adaptív működést egy időszakos zavart követően (Layne 2007). A jó hír az, hogy kutatások alapján az emberek 60-90%-a rendelkezik ezzel a képességgel. Természetesen ez függ a traumatikus esemény természetétől, kimenetelétől és az egyéni adottságoktól is (Bonanno 2004).

Ha már rendszerekről gondolkodunk, fontos megemlíteni, hogy rezilienciáról nem csak egyének, hanem közösségek szintjén is beszélhetünk. A kettő rendszerint összefügg és erősíti egymást. Egy sokak számára megterhelő helyzet következtében a közösség saját erőforrásai jelentik legtöbbször a reziliens reakció kulcsát. A különböző kutatások eredményei valamennyire eltérnek abban, hogy mely tényezőket tartják a legfontosabbnak a reziliencia kialakulása és támogatása tekintetében.

Egyéni szinten jellemzően az önmagunkról alkotott képet, az intelligenciát, énhatékonyságot, optimizmust szokták kiemelni a rugalmas megküzdés szempontjából, míg közösségi szinten a társas támogatást, összetartást, melegséget, elfogadást és újrakapcsolódást egymással, elődeinkkel, szokásainkkal, napi rutin feladatokkal. A szakemberek feladata ezeknek a tényezőknek az elősegítése az egyének és a közösségek életében, ezzel támogatva, hogy saját erőforrásaikra támaszkodva minél többen reziliensen reagáljanak a viszontagságokra.

A koronavírus kapcsán például Gorge Bonanno, a reziliencia úttörő kutatója, a következőt nyilatkozta: „Meg tudunk ezzel küzdeni. A kutatásaim – és mások kutatásai – azt mutatják, hogy az emberek nagy többsége képes a jó megküzdésre, és reziliensen reagál szinte minden megpróbáltatással szemben. Legyünk optimisták, támogassuk egymást, informálódjunk, de ne vigyük túlzásba, és találjuk meg az egymáshoz való kapcsolódás és kikapcsolódás formáit az izolációban.”

Richter Júlia, klinikai szakpszichológus cikke

Források:

APS Backgrounder Series – Remaining Resilient During a Pandemic
https://www.psychologicalscience.org/redesign/wp-content/uploads/2020/04/APS-Backgrounder-Series-Bonanno.pdf

Bonanno, G. A. (2004). Loss, trauma, and human resilience: Have we underestimated the human capacity to thrive after extremely aversive events? American Psychologist, 59, 20–28.

Layne, C. M., Warren, J., Watson, P., & Shalev, A. (2007). Risk, vulnerability, resistance, and resilience: Towards an integrative model of posttraumatic adaptation. In M. J., Friedman, T. M., Kean, & P. A. Resick (Eds.), PTSD: Science & practice-A comprehensive handbook (pp. 497-520). New York: Guilford.

Luthar, S. S., Cicchetti, D., & Becker, B. (2000). The construct of resilience: A critical evaluation and guidelines for future work. Child Development, 71 (3), 543–562

Masten, A. S., & Powell, J. L. (2003). A resilience framework for research, policy, and practice. In S. S. Luthar (Ed.), Resilience and vulnerability: Adaptation in the context of childhood adversities (pp. 1–25). Cambridge: Cambridge University Press

Prince-Embury, Sandra. (2013). Translating Resiliency Theory for Assessment and Application with Children, Adolescents and Adults: Conceptual Issues. 10.1007/978-1-4614-4939-3_2.