“Miután először megtörtént, nem tudtam többé játszani”

2019. december 20.

“Hitt volna nekem valaki, ha azt mondom, hogy apám szexuálisan bántalmaz? Hisz az én apám, olyan jó ember és szeretetteljes. Miért engedtem neki, miért nem védtem meg magam, miért nem sikítottam? Annyira féltem és zavarban voltam, hogy teljesen leblokkoltam.” – egy szexuális abúzus túlélőjének története.

Még kicsi voltam, 8-9 éves? Ugyan ki emlékszik már rá? Senki más rajtam kívül. Na, jó, igaz, csupán képfoszlányok maradtak meg a gondolataimban, mélyre gyökerezve, de az érzések ugyanazok: félelem, rettegés, szégyen, bűntudat, harag. Félelem, mert azt sem tudtam, mi ez és miért kapom? Rettegés, mert tudtam, hogy ez nem helyén való, ez nekem nagyon rossz, és tudtam, a lelkem mélyén, hogy ezzel bánt…

Teljesen egyedül éreztem magam. Na és ott van a szégyen, mi lesz, ha kiderül? Ez titok, titoknak kell maradnia és ez olyan pecsétet nyom a gyermek lelkekre, hogy nincs rá megfelelő szó. És a bűntudat: biztos, én voltam a hibás, rossz voltam, ezért megbüntetett. Ezt hittem, akkor.

Otthon történt, apám tette, csak mellém feküdt, simogatni kezdett, a blúzom alá nyúlt, majd a bugyimba. Nem egyszer, nagyon sokszor: éveken keresztül folyt és nem volt kiutam belőle. Miért nem szóltam? Hitt volna nekem valaki, ha azt mondom, hogy apám szexuálisan bántalmaz? Hisz az én apám, olyan jó ember és szeretetteljes. Miért engedtem neki, miért nem védtem meg magam, miért nem sikítottam? Annyira féltem és zavarban voltam, hogy teljesen leblokkoltam.

Mit láttak az iskolában a tanárok? Egy csendes, zárkózott kislányt, aki bár igyekszik, nem a legjobb tanuló. Lehordtak, hogy tanulhatnék rendesebben, így meg fogok bukni, megérdemelném. Nem tudhatták, hogy miért nem tudok tanulni. Mit láttak az osztálytársaim? Egy lányt, aki azon kívül, hogy elhanyagolt öltözékben jelenik meg nap, mint nap, nem „normális” valamiért, valami van benne, ami taszító. Egyedül éreztem magam.

Most itt vagyok, húsz éves fiatal lány, akinek ugyanúgy vannak álmai, mint Neked voltak egykor. Ugyanolyan vagyok, mint Te. Higyj nekem és ne ítélj meg! Nekünk túlélőknek, szükségünk van Rád!

Miért lennél közömbös, amikor minden olyan nyilvánvaló? Bántalmazó bárki lehet, egy családtag, egy kedves barátod, vagy akár a házastársad, akit imádsz, vagy akitől félsz, a gyermek egy tanára, orvosa, és ritkábban egy vadidegen az utcáról.

Ez egy létező valóság: én a saját bőrömön tapasztaltam meg, és magamra maradtam a félelmemmel, a szégyennel, a bűntudattal, a fájdalmaimmal. Tényleg én lettem volna a hibás? Hisz még 9 éves lehettem csak, babákkal játszottam és a falra rajzoltam. Miután először megtörtént, nem tudtam többé játszani, ültem a kedvenc játszóteremen, a csúszda tetején és néztem a többieket: ők még gyerekek, gondoltam, de én már felnőttem. Mindezt senki sem vette észre.

Te ne légy ilyen, ragadd meg az alkalmat és segíts, légy figyelmesebb és ne mond, hogy ez nem a te dolgod, mert igenis, a Te dolgod! És ha megelőznőd nem sikerült, van lehetőséged utólag segíteni azoknak, akik érintettek és segítséget kérni.

És Te, aki ezt olvasod és veled is valami hasonló történt, ne hidd el, hogy ez a Te hibád, és hogy nincs tovább. Az élet szép, és Te is szép vagy, szeretetre lettél teremtve. Én tudom, milyen fájdalmas ez az út, de meg kell törnöd a csendet! A következő generációkat megmenthetjük ezektől a fájdalmaktól! De ehhez Te is kellesz, bármit is tettek veled, ellened. Szükség van rád, egyedül nem megy!

Tudd, hogy nem vagy egyedül, én is létezem, bár lehet messze tőled, de valódi vagyok, és valós mindaz, ami velem megtörtént: az apám szexuálisan bántalmazott!


Szeretné munkánkat közelebbről is megismerni?

Híreinkről, eseményeinkről és aktuális képzéseinkről havi hírlevelet küldünk feliratkozóinknak!