Az egészséges lelki fejlődés egyik alapvető tényezője a csecsemő és a szülő(k) közt kialakuló korai kötődés. Bowlby (1982) kötődési elmélete alapján egy újszülött evolúciós gyökerű, veleszületett szükséglettel bír, hogy – érzelmileg és fizikálisan – szoros, tartós kapcsolatot alakítson ki az élete első évében. Fontos megjegyezni, hogy nem a szülőhöz való kötődés a veleszületett tényező, hanem a késztetés, az igény van jelen, hogy szorossá tegyen egy kapcsolatot.

Maga a kötődés mindig kétszemélyes. Egyrészt jelöli a csecsemőt, akinek veleszületett testi és érzelmi igényei vannak és jelöli a kötődési személyt, aki kielégíti ezen igényeket és vágyakat, így a kötődés, mint gondozó és gyerek közötti kötelék, a kölcsönös interakciók, a mindennapi gondozás mentén bontakozik ki. A kötődés a felnőttekkel történő rendszeres kommunikáció, fizikális kontaktus segítségével alakul ki, s így válik az adott kapcsolatra jellemző kölcsönös viselkedési formává.

Általánosságban elmondható, hogy az első kötődési kapcsolat megszilárdulása a csecsemő egyéves korára tehető. Egy újszülött minden felnőttel igyekszik kontaktusba lépni, például mosollyal, szemkontaktus felvételével, kapaszkodással. Néhány hónap elteltével kezd a csecsemő differenciálni a személyek között, s lesz egyre megkülönböztetettebb szerepben az elsődleges gondozó. Kilenc hónapos kortól vannak látható jelei a valódi kötődésnek. Ekkor a csecsemő egyértelműen a kötődési személy felé orientálódik, s ez leginkább a stresszteli szituációk során figyelhető meg (betegség, ismeretlen helyzetek, személyek, fáradtság). A kötődési személy keresése, mint biztonságos bázis az életkornak és képességeknek megfelelő módon történik (vokalizáció, sírás, nyújtózkodás, mozgás) (Ainsworth, 1967). Ezeket a kontaktus eléréséhez alkalmazott cselekvéseket hívjuk kötődési viselkedésnek (Ainsworth és mtsai., 1972). A szülővel való interakciót addig tartja fent a gyermek, ameddig le nem csillapodik, és ismét biztonságban érzi magát.

Kötődési mintázatok

Ainsworth és munkatársai (1978) nevéhez fűződik a kötődési viselkedések vizsgálata és azok klasszifikációja. Gyerekek különböző stresszteli helyzetekben való megfigyelése során három különböző kötődési mintázatot tudtak elkülöníteni. A vizsgálatban például ilyen szituációnak minősült egy a csecsemő számára teljesen ismeretlen környezet bemutatása, egy idegen személy jelenléte vagy a gondozótól való elszakadás.

A biztonságosan kötődő csecsemők sírással reagáltak a szeparációra. A gondozó visszatértekor keresték a testi kontaktust, határozott kötődési viselkedés volt látható, majd a megnyugvást követően visszatértek a játékhoz, az explorációhoz.

A bizonytalan kötődésnek két típusát tudták elkülöníteni, amentén, hogy a kötődési viselkedésben alul- vagy túlszabályozást mutatott a gyermek.

A bizonytalan-elkerülő kisgyerekeket a szeparációs helyzet nem zaklatta fel. Az anya újbóli megjelenése nem váltott ki kötődési viselkedést, ugyanúgy folytatták a játékot. Az ilyen kötődéssel bíró gyerekekről elmondható, hogy az explorációs tevékenység került túlsúlyba a kötődési viselkedés kárára, azaz túlszabályozták a kötődési viselkedést.

A bizonytalan-ambivalens kötődésű gyerekek intenzíven reagáltak az anyától való elszakadásra, s az anya visszatérte sem nyújtott vigaszt, biztonságos bázist. Az eljárás végéig megmaradt a feldúltságuk, s szoros testi kontaktust igényeltek. Az újraegyesülés után a kötődési viselkedés mellett megjelentek a düh és az ellenállás jelei is. Ebben az esetben elmondható, hogy a kötődési viselkedés vált erősebbé, mely elnyomta az explorációt, azaz a kötődési viselkedés alulszabályozásáról beszélhetünk.

Ainsworthék által leírt három kötődési mintázat mellett meg kell említenünk egy negyedik csoportot, a dezorganizált kötődést, amit Main és Solomon (1990) írt le. Ebben az esetben a csecsemő viselkedésében megjelenő fő motívum a szétesettség és az ellentmondásosság, a közeledés és távolodás közötti vívódás. Céltalan mozgások, lemerevedések szakítják meg a viselkedés folytonosságát. Ennek a kötődési mintázatnak a hátterében az atipikus érzelmi kommunikáció hibái állhatnak, mely magába foglalhat egyrészt erőszakos, bántalmazó viselkedést, vagy riadt, tehetetlen viselkedést a gondozó részéről. Ezen viselkedések mindegyike stresszt vált ki vagy már a meglévő feszültséget növeli, így a várt megnyugtatás elmarad a csecsemő számára.

Fontos megjegyezni, hogy a csecsemőkorban kialakult kötődési mintázat egész életen át elkíséri az embert. Ehhez a mintához nyúlunk vissza felnőttként, amikor egy-egy új kapcsolatot, avagy kötődést alakítunk ki az életünk során. Ebből kifolyólag a gyerekkorban elszenvedett bántalmazásnak – fokozottan, ha minél korábban kezdődik, ha rendszeres, hosszan tartó, ha közeli személytől, elsődleges gondozótól kapott – nem csak gyermekkorban megmutatkozó tünetei és sérülései lesznek, hanem felnőttkorban is megmutatkozhatnak. Befolyással lehet a személyiség alakulására, a kapcsolati mintázatokra, mely a kötődésből bontakozik ki, az érzelemszabályozásra, stresszkezelési képességre, az empátiára való képességre is.

Szülői szenzitivitás

Ainsworth és munkatársai (1978) arra a megállapításra jutottak, hogy a szülői szenzitivitás nagymértékben befolyásolja a gyermek kötődési viselkedését.

Mit értünk szenzitivitás alatt? Egyfajta érzékenység a kisgyerek érzelmi állapotaira és az általa prezentált jelzésekre. A szülő „olvassa” az utódja igényeit, majd azokat megértve megfelelő módon és időben választ ad. Ahhoz, hogy a szülői szenzitivitás létre tudjon jönni három tényezőnek kell teljesülnie.

1. A szülő legyen fizikailag és érzelmileg elérhető a csecsemő számára.
2. A szülő rájön, hogy mi a nyugtalanság kiváltó tényezője.
3. A szülő a nyugtalanság orvoslására hatékony megoldási repertoárral rendelkezik.

Érdemes a szülői szenzitivitásra, mint egyfajta védőtényezőre tekinteni, ami segít a biztonságos kötődés kialakulásában. Viszont kiemelendő, hogy számos más tényező is befolyásolja azt. Akár olyanok tényezők is, amire a szülőnek nincs ráhatása, vagy csak minimális, mint a gyermek temperamentuma, vagy a személyisége.

Összességében egy szenzitív gondozótól a csecsemő megtapasztalhatja, hogy szükségleteit figyelembe veszik, azokat megbízhatóan kielégítik, valamint a szülő érzelmi melegséget és gyengédséget, baj esetén megnyugvást nyújt.

Érzelemszabályozás

A szeparációs helyzet során megjelenő viselkedésből nem csak a kötődési minőségre tudunk következtetni, hanem az is láthatóvá válik, hogy milyen érzelemszabályozási stratégiát használ a gyermek: felerősíti vagy elnyomja érzelmeit.

Érzelemszabályozás alatt minden olyan viselkedésformát és képességet értünk, melyek segítségével az érzelmek átélése és kifejezése befolyásolható (felerősíthető vagy gátolható).

A felnőttek nem csak az adott helyzetben, akutan segítenek az érzelemszabályozásban (pl. ringatás, éneklés), hanem annak fejlődését is támogatják, mely során a kisgyerek megtapasztalja az egyes érzelmeket, azok átélését, azok viselkedésben történő megmutatkozását és az érzelmeknek a testre gyakorolt hatásait. Ehhez járul hozzá a szülők érzelmi tükrözési képessége (Winnicott, 1971).  A gondozó által észlelt, gyermekén megjelenő érzelmeket felismeri, majd eltúlozva (megfelelően jelölve) közvetíti vissza mimikájával és hangjával. A tükrözés nem folyamatos, hanem a nyugtatás közben, időszakosan történik. Ezen folyamat révén lesz képes a csecsemő a későbbiek során elsajátítani az önszabályozás képességét.

Általánosságban elmondható, hogy a hatékonyabb önszabályozás olyan tényezők által alakulhat ki egy gyermekben, mint a meleg, gondoskodó, támogató, pozitív, válaszkész nevelés, az érzelmek kifejezése és a támogató iránymutatás (Eisenbergés mtsai., 2011).

Az érzelemszabályozás kulcsfontosságú szerepet játszik a szociális kapcsolatokban és a beilleszkedésben.A megfelelő érzelemszabályozás hiánya kedvezőtlenül befolyásolja az önszabályozás és az önkontroll kialakulását is, továbbá hozzájárulhat viselkedésben megjelenő problémák és egyéb patológiás kórképek megjelenéséhez.

Hogyan segíthet egy felnőtt a fejlődő gyermekének az érzelemszabályozásban?

• Közvetlen nyugtatás, vigasztalás. Ilyen cselekedet az ölelés, csitítás, simogatás, de az is amikor a feldúlt csecsemő figyelmét megpróbáljuk elterelni egy játékkal.
• A környezet kialakítása oly módon, hogy az megfeleljen a kisgyermek igényeinek és szükségleteinek. Időbeli és térbeli kereteket ad, korlátozza a beáramló ingerek intenzitását és mennyiségét, rutinokat, struktúrát nyújt.
• Megfelelő mennyiségű és minőségű (nem túl sok/kevés, nem túl magas/alacsony) elvárásokat támaszt, így teremtve kihívásnak tekinthető szituációkat, melyek csak éppen haladják meg a gyermek komfortzónáját és képességeit.
• Beszél az érzelmekről, bátorítja a gyereket, hogy kifejezze saját érzéseit.
• A gyermek érzelmi megnyilvánulásaira nyitott, azokat empatikusan visszatükrözi.
• Tiszteletben tartja a gyerek érzéseit és tapasztalatait. Nem mond olyan mondatokat, hogy „Ez nem is fájhatott annyira”, „Katona dolog”, „Nem lehetsz ennyire dühös”.
• Teret enged a gyermek önszabályozási próbálkozásainak. Nem avatkozik be túl korán a segítségével, de elérhető marad a gyermek számára.
• Nem csak tiltó utasításokat alkalmaz a gyerek viselkedéses repertoárjának alakítására, hanem alternatívákat ad az adott helyzet adekvát megoldásához.

Cikkünkből kiderül, hogy a gyerekkori kötődés hatással van a felnőttkori énünkre, működésmódunkra. Ebből kifolyólag előfordulhat olyan felállás is, ahol a szülő kötődése sérült, ami befolyásolja az ő érzelemszabályozását, stresszkezelését, személyiségét és társas interakcióit. Ilyen esetben érdemes terápiás segítséget keresni, hiszen azzal, hogy a szülő önmagán segít, egyben a felnövekvő gyermekének is segíthet.

Felhasznált irodalom

Ainsworth, M. D. S. (1967). Infancy in Uganda: Infantcare and the growth of love. Johns Hopkins University Press, Baltimore.

Ainsworth, M. D. S., Bell, S. M., Stayton, D. J. (1972). Individual differences in thedevelopment of some attachment behaviors. Merrill-Palmer Querterly, 18, 123–43.

Ainsworth, M. D. S., Blehar, M. C., Waters, E., Wall, S. (1978). Patterns of attachment: A psychological study of the strange situation. Lawrence Erlbaum, Oxford.

Bowlby, J. (1982). Attachment and Loss: Vol. 1. Attachment. Hogarth Press, London.

Cs. Ferenczi, Sz., Németh, T. (2020). Az önszabályozás alakulása és jelentősége koragyermekkorban. In Danis, I., Németh, T., Prónay, B., Góczán-Szabó, I., Hédervári-Heller, É. (Szerk.) A kora gyermekkori lelki egészség támogatásának elmélete és gyakorlata I. Fejlődéselméletek és empirikus eredmények. Semmelweis Egyetem EKK Mentálhigiéné Intézet, Budapest. 202–243.

Eisenberg, N., Smith, C.L., Spinrad, T. L. (2011). Effortful Control. Relations with Emotion Regulation, Adjustment, and Socialization in Childhood. In Vohs, K. D., Baumeister, R. F., (Eds.) Handbook of Self-Regulation. Research, Theory and Applications. The Guilford Press, New York. 263–283.

Lakatos, K. (2011). Mutasd meg érzéseidet, de szabályozd a viselkedésedet! – Az érzelemszabályozás fejlődése In Danis I., Farkas M., Herczog M., Szilvási L. (Szerk.) Biztos Kezdet kötetek II. A kora gyermekkori fejlődés természete – fejlődési lépések és kihívások NCSSZI, Budapest. 146–179.

Lénárd, K. (2020). A bántalmazás és a trauma hatása a lelki egészségre. In Danis, I., Németh, T., Prónay, B., Góczán-Szabó, I., Hédervári-Heller, É. (Szerk.) A kora gyermekkori lelki egészség támogatásának elmélete és gyakorlata I. Fejlődéselméletek és empirikus eredmények. Semmelweis Egyetem EKK Mentálhigiéné Intézet, Budapest. 418–447.

Main, H.,Solomon, J. (1990). Procedures for identifying infants as disorganized/disoriented during the Ainsworth Strange Situation. In: Greenberg, M. T., Cicchetti, D., Cummings, E. M. (Eds.) Attachment in the Preschool Years: Theory, Research, and Intervention. University of Chicago Press, Chicago. 121–160.

Tóth, I. (2020). Korai kötődés, társas kapcsolatok és lelki egészség – Legújabb fejlemények. In Danis, I., Németh, T., Prónay, B., Góczán-Szabó, I., Hédervári-Heller, É. (Szerk.) A kora gyermekkori lelki egészség támogatásának elmélete és gyakorlata I. Fejlődéselméletek és empirikus eredmények. Semmelweis Egyetem EKK Mentálhigiéné Intézet, Budapest. 244–268.

Winnicott, D. W. (1999). Játszás és valóság. Animula Kiadó.