riporter: Havasi Zsolt

a cikk a Büntető.com – on jelent meg 2022. január 7-én.

Nem túlzás azt állítani, hogy Szilágyi Liliána a 2021 decemberében, a Facebook- és az Instagram-oldalán megjelent, traumatizált gyerekkoráról beszámoló írása felkavarta a közbeszédet. A sportolót abban a zárt és elvileg szeretettel teli közegben, a családban érte bántalmazás, amelyben egy felnövekvő gyerek a világról tanul. És amely tükörként szolgál számára. De miért épp most állt elő a történetével? Egyáltalán mikor beszélünk traumáról? És mit jelent számára az uszoda közege? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a Traumaközpont klinikai szakpszichológusával, Kroó Adrienn-nel.

– Szilágyi Liliána 2021 decemberében oldalain a traumatizált gyerekkoráról írt. „Bántalmazott az apám. Testileg. Lelkileg. Szexuálisan. Gyermekkoromtól kezdve” – fogalmazott. Ezzel egy időben egy hosszabb interjú is nyilvánosságra került. Mik voltak az első gondolataid?

– A D. Tóth Krisztina által készített Szilágyi Liliána-interjú él bennem most leginkább. Hallottam, láttam beszélni a hölgyet, és figyeltem a története kibontakozását. Az első reakcióm az volt, micsoda bátorság kell ahhoz, hogy valaki viszonylag fiatalon, ismert személyként kiálljon a nyilvánosság elé. Mert mennyi olyan történet van, ami nem kerül nyilvánosságra, amiről egyáltalán nem tudunk. Ami most történt, annak nemcsak személyes, hanem családi, jogi, politikai következménye is van. Eszembe jutott néhány olyan páciensem, akik a velük történt események következtében bekerültek a médiába, jogrendszerbe, és ezt követően a közvélemény részéről további abúzus, bántalmazás érte őket. Ilyenkor elindul egy lavina, a következményekkel pedig nehéz megküzdeni.

– A bátorságot tehát a következmények vállalásában is látod?

– Pontosan. Mert a történetnek nem lesz vége. Ezek szinte csak az első lépések. Számos további szálon folytatódnak az események. Ezek egyike az, hogy most a traumáról beszélgetünk. Ha Szilágyi Liliána nem mesélte volna el a történetét, mi most nem beszélgetnénk.

– Ha egyet hátralépünk, és egy tágabb perspektívából tekintünk az elmondottakra, akkor min érdemes elgondolkodni?

– Az egyik gondolatom a bántalmazásról általában – és ehhez az ügy is kapcsolódik –, hogy ez mindig egy rendszerben történik. Nem kizárólag személyes történetek vannak. Olyan szubkultúra lehet ez, aminek bizonyos normái vannak: mi az, ami megengedett, és mi az, ami nem. És akad egy szürke zóna, ami még nem feltétlenül bántalmazás, de megágyazhat annak. Bizonyos esetekben nem egyszerű ítélet mondani.

Nem kell pofonnak elcsattannia, fizikai erőszaknak történnie ahhoz, hogy bántalmazásról beszéljünk.

Érdemes körülnéznünk a mindennapjainkban. Gondolhatjuk, hogy ez velünk nem történhet meg, vagy, hogy mi nem bántalmazó közegben élünk, de nem biztos, hogy ez így van. Ami valakinek a személyiségét, méltóságát, önbecsülését sérti, azt már tekinthetjük verbális, pszichés bántalmazásnak. Fontos, hogy amikor áldozatok elmesélik a történetüket, akkor arra is felhívjuk a figyelmet, hogy ez nem ott kezdődik, hogy valakit megütöttek.

– A pszichológiai szakkönyvekben számos különböző meghatározása van a traumának. Fontos azért nagyvonalakban tisztázni a fogalmat.

– Görög eredetű szóról van szó, jelentése: sérülés. Bármi, ami sérülést okoz – fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ezt fontos kiemelni, sokszor ugyanis a traumának nincsenek látható nyomai. A trauma nem egy esemény, hanem a megélés és a tapasztalat. Nem az, hogy mi történt, hanem hogy mit okoz. Amit pedig okoz, az egy olyan sérülés, ami meghatározza az ember mindennapjait, a személyiségét, a kapcsolatait, a világképét. Sokrétű következménye van. A traumához kötődik még egy fogalom: a poszttraumás stressz zavar (posttraumatic stress disorder, PTSD). Ez már egy diagnosztikai kategória. A kézikönyvek pontosan definiálják, mikor okoz a trauma poszttraumás stressz zavart. De ez csak egy következmény a sok közül. Lehetnek más következmények is, mint depresszió, addikció, evészavar, ez utóbbit ugye Szilágyi Liliána említette az interjúban.

– „A traumának nemcsak múltja, hanem jövője is van” – fogalmazott egy beszélgetés során Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus. És ha már a múlt: Szilágyi Liliána elmesélte, hogy édesanyját, aki vele volt várandós, édesapja megverte. A magzati korban elszenvedett bántalmazás hogyan hat a fejlődő gyerekre?

– Vannak vizsgálati eredmények arról, hogyan változik meg magzati korban súlyos, krónikus stressz hatására a hormon- és stresszrendszer. Sérülékenység alakul ki. Ez nem bizonyosság arra, hogy az adott személynél diszfunkció, pszichés zavar alakul ki. Azt jelenti, amennyiben érik a gyereket további stresszhatások – márpedig általában érik –, akkor arra potenciálisan másképp fog reagálni. Ez persze függ attól, hogy a születésétől kezdve milyen közeg veszi körül. Nem mindegy, hogy egyszeri, súlyos stresszről – mint a 2001. szeptember 11-i terrortámadások – van szó, vagy, mint Szilágyi Liliána esetében, egy olyan történetről, amelybe beleszületett, és ez tovább is folytatódott.

– A Szilágyi Liliána által elmondottak családon belül történtek, ott, ahol jó esetben erős és szeretettel teli köteléknek kellene kialakulnia. Egy olyan közegben, ahol a szülő tükörként funkcionál a világot épp megismerni igyekvő gyermeke számára.  Mit láthat akkor egy így felnövő ember?

– Nemcsak az a fontos, mit lát a világból, hanem az is, mit lát önmagából. A bántalmazás mindig beleágyazódik egy történetbe. A bántalmazó nagyon ügyes abban, hogy ideologizálja, megindokolja, miért teszi azt, amit. Elhiteti a bántalmazottról, hogy rossz, és megérdemli, amit kap. A gyerekek pedig ezt egy az egyben átveszik. Ezt paradox módon a saját biztonságuk érdekében teszik, mert kontrollt és biztonságérzetet ad.

A gyereknek az az élménye, hogy okkal bántják, miközben szeretné érteni az okot. Mivel azonban folyamatosan azt hallja, hogy az ok saját maga, ezt nagyon gyorsan elhiszi. Ha nem mondják, akkor is ezt hiszi.

Mert ez még mindig biztonságosabb, mint az, hogy nincs oka. Ez az igazságos világba vetett hit, a kontroll szüksége miatt van így. Ez nagyon mérgező, toxikus állapot. Mert azt kezdi hinni a gyerek, hogy rossz, megérdemli, amit kap. Hogy alacsonyabb rendű, szégyenteljes személy. Káros énkép alakul ki, alacsony önbizalommal, és azt gondolhatja a világról, hogy mindezt végülis megérdemelte. Ezt pedig ezek után továbbviszi a kapcsolataiba is.

– Egy ilyen énképpel rendelkező személy hogyan viszonyul a társas kapcsolataihoz?

– A bántalmazott követi a „mintát”. Gyakran olyan kapcsolatba kerül, ahol bántalmazott vagy bántalmazó lesz. Vagy azt tanulja meg, hogy agresszióval tud elérni valamit, vagy azt, hogy megérdemli, hogy így viselkedjenek vele. Továbbá a bántalmazás hatására gyengének, elesettnek érezheti magát, megkapaszkodásra lesz szüksége, tehát még kiszolgáltatottabb lesz. Azt éli meg, hogy nem tudja magát ellátni, szüksége van a másikra – függő lesz. És minél függőbb valaki, annál hamarabb fog egy olyan kapcsolatba belekerülni, ahol mindent hajlandó feladni azért, hogy figyelmet, elismerést, törődést kapjon. Kialakul egy körforgás.

– Ha Szilágyi Liliána esetét vesszük, az uszoda a menekvés helyszínének tekinthető?

– Egyben a menekülés, egyben a további stresszforrások helyszíne. Olyan helyre menekül, ahol elismerést kap, ezért azonban magas árat fizet. Az a magas ár, hogy mindenáron teljesítenie, győznie kell, és ez újra önfeladással, kompromisszumokkal jár, amikbe belecsúszhat az is, hogy további bántalmazás történik. De vannak pozitív történetek is:

Bármilyen olyan kapcsolat, kötődési forma, ami a bántalmazott egészséges „én”-jét szólítja meg, kiút lehet.

Szerencsés esetben lesznek olyan személyek az életében, akik ezt az „én”-t próbálják megtalálni, és nem használják ki a traumatizált „én”-t.

– Felmerül a kérdés: miért pont most mesélte el történetét az úszónő?

– Nem voltam benne a folyamatban, így erre nem látok rá. De nem érdemes erre túl nagy hangsúlyt fektetni, mert nem ez a lényeges kérdés. Sokkal inkább az, miként volt képes arra Szilágyi Liliána, hogy beszéljen erről. Hogy miért most? Mert most érett meg erre. Valakinek tíz év kell, valakinek tizenöt, és valakinek egy egész élet.

– A holokauszt túlélők évekkel, évtizedekkel a megtörtént események után tudnak csak mesélni élményeikről…

– Közülük sokan sokáig mindent megpróbáltak megtenni azért, hogy elfelejtsék a velük történteket, azt, hogy senki – még a saját gyerekeik – se tudják meg a történetüket. Az izraeli pszichológus, Dan Bar-On a ,,csend összeesküvésének” nevezi a holokauszt utáni időszak hallgatását, és kétszeres csendről ír. Az egyik réteg, hogy a túlélők nem találtak szavakat a traumáikra, egyszerűen nem volt verbalizálható az élményük. A csend másik rétege, hogy a szégyen és a bűntudat miatt nem mertek beszélni a velük történtekről. Továbbá attól féltek, az emberek nem hiszik el nekik, hogy, amit mondanak, az valóban megtörtént. A csendnek és a hallgatásnak tehát léteznek rétegei. És ott vannak a már említett következmények, mert a történet bizony folytatódik tovább, újabb rétegek nyílnak meg – épp ezért kell jól átgondolni mindent. Az interjút nézve azt látom, Szilágyi Liliána átgondoltan és felkészülten cselekszik.

– Mi jelenthet kiutat ebből az állapotból?

– Nincs egy kiút. Sok különböző területen kell megerősödnie egy bántalmazott, traumatizált embernek. Nagy segítség, ha vannak támogató emberek, akik jó szándékkal és értéssel fordulnak a személyhez. Ez lehet szakmai, de lehet más jellegű segítség. Ismerek olyan történetetek, amikor családon belüli erőszak történt, és a tanár volt az, aki felismerte a bajt, és segített. Fontos, hogy az ember legyen megtámogatva. Ha van negatív, akkor van pozitív kör is: támogatással, az önbecsülés növelésével, az egészséges „én” erősítésével van kiút a traumatizáltságból. Nyilván ez egy hosszú folyamat.

– Az amerikai pszichológus, Peter Levine –, aki szintén a traumák szakértője –, úgy véli, miközben a trauma maga lehet a földi pokol, a feloldott trauma az istenek ajándéka.

– Nagyon sok szinten hat egy trauma a személyiségre. Tény, hogy egészen különleges élményei lehetnek annak a személynek, aki nagyon súlyos mélységeket élt meg. De azért azt fontos látni, hogy ez nem mindenkinél ér el egyforma szintet. Sok tényezőtől függ. Szóval ezt a kijelentést nem „romantizálnám” túl. Azt sem lehet mondani, hogy „nahát, ez megtörtént, nézzük akkor a pozitívumait”. Ez olyan, amit az egyén több év feldolgozás hatására él meg. Fokozatosan, belsőleg és csak ezután tud kilépni a nyilvánosság elé. Nagyon jó dolog, ha valaki ki tud lépni, másoknak segíteni. A saját gyógyulást is segíti, ha van küldetéstudata. Megpróbál adott esetben támogatni bizonyos folyamatokat. Ez a küldetéstudat Szilágyi Liliánánál érződik. Fontos, hogy egy ilyen témában legyenek vezéregyéniségek.

– Esetében mi tekinthető gyógyulásnak?

– A testi és lelki biztonság megteremtése a legfontosabb. Előbbi legelső lépése, hogy ki kell kerülni a fenyegető helyzetből. Sok esetben ez már önmagában óriási kihívás, majd testileg kell felépülni (alvás, evés, testi folyamatokat szabályozása), a fizikai tüneteket megtanulni kezelni. A lelki biztonság több réteget érint: autonómia érzet kialakítása, az önálló döntések felvállalása, újra megtanulni kapcsolódni, belső biztonságérzetet létrehozni, amihez az önbizalom is hozzátartozik. Egy másik réteg a múlt kezelése. Narratív szempont kialakítása, bele tudja-e az adott személy helyezni a történetébe a traumatikus élményeket, és úgy újjáalakítani az identitását. A magyarázó keret kialakítása is fontos. Ezek nem mind egyszerre történnek, inkább egy rögös útról van szó: mélységekkel, magasságokkal.

– Mi kell ahhoz, hogy egy traumatizált személy megtanulja újra élvezni az életét?

– Kell tudnia szabályozni a saját testét, érzelmeit, kapcsolatait. Tudnia kell dolgozni, pihenni, feltöltődni. Tudnia kell azt, hol keressen segítséget, és tudja is elfogadni azt. Ezek mind egyszerűnek tűnnek, de egy traumatizált embernek nagyon nehéz dolgok. Sokat számít és adhat, ha valaki kap és elfogad szakmai segítséget. A Traumaközpontnál erre vannak szakembereink. A traumaterápia pedig egy külön terület. Azt hadd említsem meg, hogy a Traumaközpont abban különleges, hogy a szociálisan hátrányosabb helyzetben lévő embereket is megcélozzuk azzal, hogy alacsony önköltségen kínálunk számukra speciális terápiát. Közben pályázatokat és támogatásokat keresünk. Aki pedig teljes áron tudja vállalni a terápiát, az tudja, hogy a befizetett pénzének egy része a kevésbé tehetősek terápiájára megy.

– Szilágyi Liliána beszélt a megbocsátásról. Felmerül: „kell” vagy érdemes megbocsátani egy bántalmazónak?

– Ebben nincsenek „kell”-ek. Mert mindenkinek egyedi a története és a gyógyulásának útja. De valami fajta békére érdemes törekedni. Mondom a fordítottját: bosszúvágy, a bosszúfantázia nagyon megnehezíti a gyógyulást, mert az benne tart az állapotban. Lehet, hogy erős, magasztos kifejezés a megbocsátás, de valamiféle megbékélés az fontos.

Ami elképzelhető, hogy nem megbocsátok az embernek, aki bántott, hanem megbocsátok a sorsnak a történtekért.

Békét találok azzal, hogy ez megtörtént velem.

– Milyen terápiás módszerek vannak a traumák feldolgozására?

– Van verbális és van non-verbális irány. Ez azért fontos kiemelni, mert a trauma nemcsak az elmét érinti, hanem az egész testet. A már említett Peter Levine dolgozta ki a tudatosított testi tapasztalást előtérbe helyező módszert (Somatic Experiencing), ez kifejezetten az idegrendszer szabályozására fókuszál. Vagy ott van Bessel van der Kolk: A ​test mindent számon tart című könyve, amely gyakorlatilag azt fejti ki, hogy a testünk őriz nagyon sok élményt akkor is, ha nem fizikai bántalmazásról van szó. Ezt azért mondom, mert van, akit nem is lehet „megközelíteni” verbális síkon. Van traumatudatos jóga, művészetterápia, lehet egyénileg, csoportban gyógyulni. Lehet rövid és hosszú terápiában. Szóval van lehetőség. Herman Judit: Trauma és gyógyulás című könyvében le vannak írva a fázisok: biztonság, emlékezés, kapcsolódás és visszaintegrálódás az életbe. Herman kezdett el elsők között beszélni a nők traumájáról, a komplex traumáról. A családon belüli erőszak traumáját beemelte a közbeszédbe.

– A traumakezelésnél az EMDR, vagyis szemmozgásokkal történő deszenzitizálás (elérzéktelenítés) és újrafeldolgozás módszerét követed. Ez hogyan működik?

– Van egy elméleti háttere, ami arról szól, hogyan rögzül a trauma az elmében, az agyban. A technikai része pedig az, hogy ezt miként lehet elérni és feloldani. A lényege, hogy egy speciális technikával közelítünk az emberhez. A személy végig tudatában van annak, mi történik (tehát nem hipnózisról van szó), a kontroll a páciensnél van. Segít újrafeldolgozni az élményt azáltal, hogy a teljes testet és az agyat kétoldali technikával ingereljük. Újraírjuk a történetet, nemcsak kognitív, hanem érzelmi és testi szinten is.