A traumát átélt személyekkel folytatott munka egyik legnagyobb veszélye a másodlagos traumatizáció (más megfogalmazásban helyettesítő vagy vikariáló traumatizáció). A következő bejegyzésünk a #metoo botrány hatását járja körül a Pesten Hallottam Facebook-csoport adminisztrátorainak szemszögéből, különös tekintettel a másodlagos traumatizációra. A csoport adminisztrátorai bátran felvállalták, hogy megosztják saját nevükkel mások trauma történeteit. Nem is számítottak rá milyen viszontagságoknak teszik ki ezzel magukat az internet nyilvánosságának való kitettség és a másodlagos traumatizáció veszélye miatt.

Mi is a másodlagos traumatizáció?

Azon változások összessége az emberben, melyek egy traumatizált személy tapasztalataival és azok következményeivel való empatikus foglalkozás folyamán következnek be. A traumatizáció ezen típusa a trauma átéléséhez nagyon hasonló következményekkel jár. A másodlagos traumatizáció megváltoztatja a segítséget nyújtó személy önmagáról, másokról valamint a világról alkotott elképzelését, megingatja biztonságérzetét, illetve a másokba vetett bizalmat és az intimitást.

Ezt a jelenséget először segítő szakemberek körében kezdték el kutatni, viszont nem csak őket fenyegeti ez a veszély, hanem bárkit, aki mélyebb kapcsolatba kerül traumát átélt emberekkel, és akivel megosztják történeteiket. A professzionális segítők képzésük és szaktudásuk által, optimális esetben, inkább fel vannak készülve a traumatizált személyekkel való munkára és ennek következményeire, mint például egy adminisztrátor, aki meglepődve tapasztalhatja a nehézségeket.

Mit tehet a segítő a másodlagos traumatizáció ellen?

A traumatizált személyekkel folytatott munka negatív utóhatásainak megelőzésében szervezeti szinten és egyéni szinten is tehetünk lépéseket. Egy munkahelyi kultúrában a csoportos vagy személyes beszélgetések, ventilálás, szupervízió lehetősége csökkentheti a másodlagos traumatizáció kialakulásának veszélyét, illetve az elismerésnek és a szakmai fejlődés támogatásának a vezetőség részéről is szerepe lehet a megelőzésben. Egyéni szinten a munka és magánélet szétválasztását segítő „átmeneti rítusok” (pl. mindfulness, relaxáció, zenehallgatás) és a spiritualitás – mely terjedhet a vallásosságtól a kreatív művészeti tevékenységig – válhat védőfaktorrá.

A Pesten Hallottam egy több mint nyolc éve létező Facebook-csoport, melynek közel félmillió tagja van. Elsődleges funkciója párbeszédfoszlányok megosztása volt, de egyre összetettebb történetek kerültek előtérbe. Az évek alatt az interaktivitás növekedésének köszönhetően a csoport átalakult egy fórummá.

A #metoo botrány kirobbanásakor lehetőséget biztosítottak anonim módon történő posztolásra. Erről az időszakról, annak tapasztalatairól és nehézségeiről beszélt nekünk a csoport több szerkesztője. Megtudhatjuk, hogy milyen hatással lehet egy online csoport adminjára ismeretlen emberek trauma-története.

Mi motivált Titeket az anonim kérdések fogadásában? Milyen fogadtatásra számítottatok?

Papp Krisztina, a csoport adminisztrátora azt nyilatkozta, hogy fontosnak tartották felvállalni ezt az ügyet, amihez biztosítani tudták a nyilvánosság erejét. Azt hitték, hogy legfeljebb páran fognak élni a lehetőséggel, nem számítottak rá, hogy ilyen sokan jelentkeznek. Egyrészt jólesett számukra a tagok bizalma, hiszen mindegyikük felfedte a valós kilétét előttük, ugyanakkor kétségbeejtő volt szembesülniük azzal, hogy milyen sokan vannak, és még milyen sokan lehetnek.

Hogyan hatott ez a kezdeményezés a szerkesztőkre?

Az alapító, Gazdag Péter, szerint azt nehéz felmérni, hogy mivel tudnak segíteni. A csoportban egyébként is rengeteg rosszindulat fogadja az anonim posztokat, ami önmagában súlyosbíthatja a szerzője traumáit, akármennyire is ügyeltek moderálni a komment szekciót. Sokszor rengeteg támogatást is kapnak a csoporttól a traumán átesett személyek. De nem egyszer ahelyett, hogy posztoltak volna egy megkeresést, inkább a megfelelő szervezethez irányították a szerzőt.

Milyen nehézségek akadtak ebben a szerepkörben?

Krisztina számos nehézséget talált ebben a feladatban. Minden posztot egy rövid felvezetővel kezdtek, melyben leírták, hogy ez egy anonim megosztást kérő tagtól van, mégis rendszeresen azonosították be őt az áldozattal. Először azt tervezték, hogy minden posztot az fog megosztani, aki a megkeresést kapta. Valamiért a többség Krisztinát találta meg. Privát megkereséseket kapott segítségnyújtásra, de egyidejűleg gúnyolódás céltáblája is lett.

Saját szavait idézve: „én lettem a legtöbbet megerőszakolt nő, ami persze nem lehet igaz, tehát az lett az ítélet, hogy hazudok, ezeket csak mind kitalálom”. De nem ezt viselte nehezen, hanem azt, hogy neki kellett tartania a lelket azokban, akiket meghazudtoltak a kommentelők. Elkezdett erősödni a csoportban az a hang, hogy elég volt, unalmas, fejezzük be, és akkor kezdett el privát fenyegetéseket kapni. Azt hitte tudja kezelni, és ez így is volt, amíg meg nem érkezett az első fenyegető poszt a lányának címezve.

Csengeri Róbert, aki szintén szerkesztői feladatokat lát el a csoport életében úgy gondolja, hogy sokan hitetlenkedtek, legyintettek a történetekre. Sokszor az áldozatot hibáztatták, egyenesen megérdemeltnek tekintették azt, ami velük történt. Még az ismerősi köreiben is érték támadások: “Minek rakod ki ezeket a kamukat?”, “Csak pénzt akarnak!”, “Eddig hol voltak?”. Viszont néhány ismerőse pont a másik oldalról írt neki. Áldozatok voltak, akik addig nem mertek előlépni, és csak neki írták le, hogy mi történt velük. Megköszönték, hogy a csoport vezetői foglalkoznak velük és a sorstársaikkal.

Péter véleménye szerint az egyik legnagyobb nehézség a személytelenség, ami egyben hatalmas előny is egy anonim kampány során. A személytelenség ad lehetőséget a legszemélyesebb megnyilvánulásokra, ami ezeknek a végleteknek elég furcsa kölcsönhatását indítja el. Vadidegenek küldenek olyan beszámolókat, amiket lehet, személyesen még soha senkinek nem mondtak el, és miután ezeket név nélkül közzéteszik, gyakran olyan dolgokat írnak minderre csoporttagok, amiket személyesen valószínűleg eszükbe se jutna azoknak az embereknek mondani. Az adminoknak ezen végletek között kell lavírozniuk.

Mi az, ami nektek lelkileg segített egy-egy ilyen helyzetben?

Krisztina számára a legnagyobb segítség az volt, hogy a csoport férfi szerkesztői elkezdték átvállalni tőle a posztolásokat. Továbbra is ő tartotta a kapcsolatot azokkal a tagokkal, akik megkeresték, részt vett a belső munkákban, de már nem osztott meg több anonim bejegyzést.

Érdekes tapasztalatnak tartja, hogy a női adminok anonim megosztásai alatt sokkal több volt a negatív reakció, mint amikor férfi admin osztott meg anonim posztot.

Péter meglátása, hogy hosszabb távon az ilyen kezdeményezéseknek leginkább akkor van értelme, ha olyan szervezetekkel koordinálva tudják lebonyolítani azokat, melyek az áldozatoknak is hosszabbtávú és személyre szabott lehetőségeket adhatnak.

A Traumaközpontban, áldozatok terápiás ellátása mellett, folyamatosan képzünk közvetlen segítői munkát végző szakembereket, akik esetében fontosnak tartjuk a traumával kapcsolatos ismereteinek javítását, a segítők másodlagos traumatizáltságának és kiégésének elkerülését, prevencióját.

Ha Ön is traumatizált személyekkel dolgozik, vagy munkája során maga is potenciálisan traumatikus helyzeteket, kríziseket élhet át, tekintse meg képzési tematikáinkat ide kattintva.

Források:

Clements, E. etal. (é. n.) Secondary Trauma in the Workplace: Tools for Awareness, Self-Care, and Organizational Response in Montana.

Láng A. (2015). A traumatikus életesemények pszichoterápiás szempontjai. In Kiss E. Cs. & Sz. Makó H. (Szerk.), Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana (235-247). Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány

Neumann, D. A., Gamble, S. J. (1995). Issues in the professional development of psychotherapists: Countertransference and vicarious traumatization in the new trauma therapist. Psychotherapy: Theory, research, practice, training, 32(2), 341-347.

Pearlman, L. A., MacIan, P. (1995). Vicarious traumatization: An empirical study of the effects of trauma work on trauma therapists. Professional Psychology: Research and Practice, 26(6), 558–565.

Rasmussen, B. (2005). An intersubjective perspective on vicarious trauma and its impact on the clinical process. Journal of Social Work Practice, 19(1), 19-30.